2. fejezet - Watashi no... a múlt (1-2)

* Egy szép nyári napra ébrednek az emberek a Seniro szigeten, ahol mindenki ismer mindenkit, és szeretik is egymást. Erre a szigetre se kalóz, se tengerész még nem tette be a lábát. Az ott élők, nem is tudták, hogy melyik a rossz, és melyik a jó. Mígnem, egy nam egy tengerész hajó kötött ki a parton. Mindenki nagy boldogsággal üdvözölte az utazókat, ők pedig mosolyogva integettek. Én az anyukámmal, a vége fele álltunk. Édesanyám mosolygott, és ettől nekem is mosolyra húzódott a szám. Mikor elénk értek, a tengerészek megálltak. Megnézték anyukámat és engem. Az aki elől állt, elmosolyodott, majd tovább sétált.

Mindenki a tengerészeket kérdezgette, egészen estig. Ekkor mindenki aludni ment. A tengerészek pedig egy fogadóban szálltak meg. Én és anyukám pedig a házunkba mentünk, ahol én már az ágyamban voltam, és anyukám épp befejezte az esti mesét, és puszit nyomott az arcomra. De mielőtt kimehetett volna az ajtón, én megállítottam.

- Anyu, akkor a tengerészek a jók? – ő csak elmosolyodott, és leűlt az ágyam végébe.

- Tudod, vannak tengerészek, akik jók, és vannak, akik rosszak, de akik meglátogattak minket, biztosra veszem, hogy jók. – mosolygott rám. – Na, de most már itt az ideje aludni.

 Megint egy puszit nyom a homlokomra, és kimegy az ajtón. Engem pedig szép lassan elfogott az álom.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Másnap reggel, egy sikoltásra ébredek. Lassan, kómásan kisétáltam a szobámból, és a bejárati ajtóhoz mentem. Anyukám az arcát fogta, és sírt.

- Anyu, mi történt? – kérdezem tőle, értetlenül.

- Ó, kicsim. – leguggol elém, és átölel. Nem értek semmit.

- De anyu, mi történt? – kérdezem tőle, türelmetlenebbül.

- Tudom már, hogy nem vagy olyan kicsi, ezért elmondom. – habozott, de mégis elmondta. – Valakit megöltek a faluban.

Ekkor még nem értettem meg a helyzet komolyságát.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Több nap telt el a gyilkosság óta. Mindenki félt, még a gyerekek is. Sőt, több gyilkosság is történt. Megölték a könyvtárost. Megölték az orvost, és azt a bácsit, aki minden titkot ismert a faluban. De ezt már én is megértettem. Anyunak és nekem már rég volt egy titkunk. Anyum megevett egy démongyümölcsöt. A virág gyümölcsöt. Képes bármit virágillatúvá tenni, és még kábítót is képes csinálni. Anyut sokszor kérték fel a korházban, hogy segítsen. Az én démongyümölcsöm pedig a levegő gyümölcs. Eddig egyszer sem használtam a képességem, mert nem tudom hogy kell. Vagyis tudom, de nem akarom használni. Viszont mikor Anyukám nem figyelt, párszor használtam. Egyszer pedig megpróbáltam repülni. És sikerült. Meg mikor rám esett egy alma, akkor nem talált el, hanem átesett rajtam. Nagyon megijedtem. De ezt senki nem tudta meg.

Én épp a virágokat szedtem, amik a falutól nem messze termettek. Mikor kiáltásokat hallottam a falu felől. Messziről meg úgy látszódott, hogy égnek a házak. Én gyors odafutottam, és egy fa mögött elbújtam.

Amit láttam, attól egy átlagos ember elájulna, de én nem. Pedig 7 évesen, még sikítani is szoktak.

Mindenhol halott emberek, égtek a házak. Még egy sikítás. Jobban a kikötő fele néztem, és azt láttam hogy az anyukám térdel, és egy férfi húzza a haját. Jobban megnéztem, és láttam hogy az a férfi, az a tengerész, aki elől haladt a sorban, és ránk mosolygott. De miért csinálja ezt?

- Hé kapitány, megvan. – ordított valaki a hátam mögül. Én hátranéztem, de valaki megragadta a kezem, és felemelt. Én rúgni kezdtem, és a szabad kezemmel ütegtni azt, aki felemelt.

- Nyugi, nem bántunk… még. – és elkezdett nevetni. Majd elindult a kikötő fele, ahol anyukám szemei nagyra nyíltak.

- Őt ne! Eresszétek el! – ordít, de a tengerészek nem hallgatnak rá.

- Vigyétek őket a hajóra. – szól az a z undorító férfi, aki anyukám haját fogja. Az undorító alak.

- Mit képzelsz, mit csinálsz az anyukámmal te mocsok!? – ordítottam rá. Ő csak rám nézett, és elnevette magát.

Ránéztem a zászlóra, de még mindig ott van a tengerészeti felirat. De akkor miért csinálják ezt? Nem nekik kéne lenniük a jófiúknak.

A férfi felvitt a felvitt a fedélzetre. Lerakott, és megkötözte a kezemet. Majd anyukámat is felrakták, és leindultak. De miután már nem láttuk a szigetet, megálltak.

- Na most döntsük el, mi legyen. – szól a kapitány.

- Én tudom. – mondja valaki. Odament a kapitányhoz, és belesúgott a fülébe. A kapitány csak bólogatott.

FÉLEK!

- M… mit akarnak csinálni? – kérdezi anyukám.

- Mindjárt meglátod. – vigyorog a kapitány, meg az is, aki belesúgott a fülébe.

Megfogták anyukám karját, felállították, és beledobták a tengerbe… * 

1. fejezet - Watashi no...

Van valahol az East Bluen egy kis szigetecske. A szigetet Liebernek hívják. Azon a szigeten, pedig több város, falu és település van. Ezek közül a legismertebb, Sanmore a kikötőváros. Sok kalóz fordul meg a városban, de az itt lakók nem félnek tőlük. Sőt, számukra ez fontos bevételi lehetőségnek minősül. De azért mégis vannak olyanok, akik nem szeretik a kalózokat. Az egyik ilyen, egy család, vagyis majdnem család. Mert abban a családban, van valaki, aki isteníti a kalózokat. Nem pontosan, inkább csak ő is az akar lenni. Na és kitaláljátok hogy ki az? Nem? Elárulom. Én. Igen, én lennék az, ki kalóz szeretne lenni, és egy olyan családban él, ahol gyűlölik a kalózokat. De igazából, ez nem az én családom. Csak örökbe fogadtak. Magamról pedig még annyit, hogy 14 éves vagyok. A nevem pedig Anate. Imádom a fincsi ételeket, és a cuki pasiktól elájulok. És a titkomat is elárulom... megettem a levegő gyümölcsöt, és széllány lettem. Meg van még több titok is, de szerintem nem sokáig lesz titok.

ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ

Mára már tökéletesen előkészültem. Felveszem a kis füzetkémet, amibe írogatni szoktam és az ajtóhoz megyek. De mielőtt kiérnék rajta, megáll,jt a ház asszonya Margaret.

- Mire készülsz már megint?

- Sétálni megyek. – válaszolom hűvösen.

- Mi van a kezedben. – mutat a kezemben lévő füzetre.

- Semmi.

Kitép a kezemből a füzetem és beleolvas.

- „ Ahoz hogy kalóz lehessek…” mi ez a marhaság?- Közben lead nekem egy nagy pofont, aminek az eredményeképp a földre esek, és rámdobja a füzetet. – Hányszor mondjam el, hogy kalóz dolgokról, én nem akarok hallani!?

- Sokszor. – mondom, miközben felállok, és kezembe veszem a füzetet. – De nem érdekel a véleményed. - Kiöltöm rá a nyelvem, és kirohanok a házból, egyenesen a közeli erdőbe.

Miközben rohanok, nem figyelek előre, és ennek következtében nekirohanok valakinek. Felnézek, rá, és mosoly terül el az arcomon.

- Áhh Joneth, nem is vettelek észre – Köszönök, szintén kalóznak készülő társamnak.

- Látom sikerült elkerülnöd a mérges banyát.

- Hát ja. Végülis egy kalóznak minimum erre képesnek kel lennie.

- Ma egy kis őrjárat a városban?

- Benne vagyok.

Elindulunk a város felé, ami nem kerül sok sétába, mert nem messzi, egy kis mellékutca, egyenesen a fő utcára vezet. A városba érve, bemegyünk az egyik kisebb étterembe, ahol a szakács, és a pincérek is ismernek minket. Mi nem szeretjük őket, mert mindig viccet csinálnak belőle, hogy mi kalózok akarunk lenni. Ők viszont a barátaiknak tartanak kettőnket. Végülis nem olyan rosszak. Mindig adnak valami üdítőt, vagy kaját. Most is belépünk, és megint kezdik.

- Nézzétek, itt vannak a mi kis kalózaink. – Erre mindenki nevetni kezd, vagyis a vendégek nem.

Jobban körbenézek a vendégek között. Mindenki olyan komolynak tűnik. De vajon miért? Odamegyek az egyik pincérhez, és halkan kérdezem meg tőle.

- Miért komoly mindenki ennyire?

- Tudod, nemrég jött a városba, egy híres kalózbanda, és félnek, hogy ide is be fognak nyitni.

- Attól nem lehetünk boldogok, mert pár kalóz jött a városba? Ez minden napos dolog.

- Igen, de ők olyanok, hogy a mi kiképzett őreink sem tudnának vele elbánni. – közben nyugtalanul néz körbe.

- Én simán eltudnék bánni velük. – miután ezt kimondtam, a pincér ijedten a konyhába rohan.

- Kit akarsz te elintézni? – egy mély hangú ember szól rám. Hátranézek, és egy hatalmas, kövér ember akad a látóterembe. Mielőtt bármit tudnék reagálni valaki megfogja a kezem, és futva kirohanunk az étteremből. Persze egyből rájövök, hogy Joneth vonszol maga után.

- Most meg miért futunk el? – kérdezem tőle a nagy rohanás közepette.

- Mert ők tudják… azt. – nem mondja ki teljesen.

- Mit tudnak? – kérdezem vissza.

- Azt, ami 7 évvel ezelőtt történt veled.

Mííííí…