40.fejezet. - Utálom a gyerekeket!

Lassan estefelé jár az idő, és fáradtan mennék éjszakai szálláshelyemre, amikor is egy meglepetés vendég jelenik meg a hajón. A kis törpe, akit legszívesebben miszlikbe aprítanék.

- Mi szél hozott erre? – kérdezem, igazán szokatlan kedvességgel.

- Meg foglak ölni. – mondja, ölni vágyó szemekkel.

- Miért is?

- Nem vihetitek el a bátyám. Ő az egyetlen, aki maradt nekem!

- És mi van a falusiakkal? Ha jól láttam, ők kedvelnek téged.

- Én utálom őket. Mindig az én problémáimmal törődnek.

- Talán ezért mert sajnálnak, szeretnek… - találgatok, de csak megint rám néz, szúrós tekintetével.

- Akkor sem vihetitek el. Neki örökre mellettem kell maradnia…

Biztos befejezte volna a mondatot, de a pofonomnak hála, erre nem lett esélye. Mostanra pirossá vált arcával, és kicsit bekönnyezett szemeivel rám néz, és értetlenül simogatja sajgó orcáját.

- Azt hiszed, tudod, hogy mi kell neki? Csak egy szánalmas chibi vagy, aki arra sem érdemes, hogy nemesi rangban éljen. Egy nagy vesztes vagy, semmi több.

- Ez csak a szegények kifogása. – suttogja maga elé, de ugyan úgy megkapja a következő pofont. – Nem tudsz te semmit! – ordítja a képembe, és elrohan.

- A te hibád. – mormogom az orrom alá.

- Megint ő? – jelenik meg Flo a szobánk ajtaja előtt.

- Ja. – fejemet vakarva megyek el mellette, be a szobába.

- Nem vagy túl kegyetlen vele?

- Nem! Valakinek belé kell verni az észt.

- Talán mégis csak kedves vagy vele. – mondja maga elé, de nem sokat értek belőle.

- Mit mondtál? – kérdezek vissza.

- Semmit. – mondja mosolyogva.

*-*-*

Másnap reggel, arra kelek, hogy Chion és Flo kint társalognak. Kómásan és pizsamában megyek én is ki. A társaim között és Genji foglal helyet, akivel szemezésbe kezdünk. Ő lép ki először belőle, és végigvizslat. Elpirulva ordítok rá.

- Te meg mit csinálsz? Perverz.

- Szép a pizsid.

- Kopj le. – mondom és visszarohanok a szobámba, hogy gyorsan magamra kapjak valamit, de a szekrényem olyan hiányos, hogy ha akarnék, se tudnék semmi értelmeset kihozni belőle.

- Oké, próbálkozzunk meg valamivel. – suttogom, és kezemet meglendítve veszem használtba képességemet.

Azonnali hatást érek el, hiszen egy ruha szett kerül rám, amelyeket eddig még boltokba sem láttam.

Vidám arckifejezéssel lépek ki a szobából, amire meg is kapom a rám ható kérdő tekinteteket.

- Azt mondtad, kopjak le. Sajnálom, de mint mondtam a barátaidnak, ez nem áll szándékomban.

- Mi ez a hírtelen udvariaskodás? – sóhajtok. – Teljesen mindegy. Beszéltél a húgoddal?

- Nem. Csak sírva elrohant mellettem, még tegnap este, és bezárkózott a szobályába. Mondtál neki valamit?

- Igen, mondtam… - kuncogok. – de semmi rosszat.

- Tudom, mit gondolsz.

- Tessék?

- Eléggé udvariatlan, goromba, és neveletlen. De ennek meg van az oka.

- Hallgatom.

- Még fiatal volt, mikor az igazi szüleink meghaltak. Mindig pótszülőket szereztek be nekünk, hogy jó benyomást keltsünk, ha más nemesi családok jöttek látogatóba. Sajna gyakran váltogatták egymást, így Lisa, aki megkedvelte őket, egy idő után mindenkivel bunkó lett. Pedig kicsi korában milyen kis cuki volt…- elgondolkodóan nézi a padlót.

- Ne is folytasd. – szólok közbe. – A húgod most már a múlté. A csapatunk tagja vagy, így nincs, mi visszatartson.

- Anate… te olyan jó szívű vagy. – ugrana Genji a nyakamba, de csak a padlót tudja átölelni, hírtelen félrelépésem következtében.

Viszont megint szembe találkozunk, egy nem várt személlyel. Vagyis inkább, én egyáltalán nem akartam már vele találkozni.

- Bátyus. – a lány, műkönnyekkel szemében, néz szomorú arckifejezéssel bátyjára, aki semmiféle sajnálatot nem mutat ki irányába.

- Elmegyek, Lisa.

- Nem mehetsz. Neked…

- Ajj, ne kezd már megint. – szólok közbe. Már épp készülnék ledobni a fedélzetről, amikor is Genji elém kerül, és megállít.

- El kell neki mondanom valamit. – mondja, és letérdel a chibi elé. – Lisa, te nem vagy a húgom.

Erre a kijelentésre mind meglepetten figyelünk fel. Akkor mi a fészkes fenéről beszélt eddig?

- Azt hittem, hogy jó lesz, ha nem mondom el. De csak magam alatt vágtam a fát.

A lány hírtelen könnyezésben tör ki.

- Szóval…

- Hagyjuk a beszédet. Indulnunk kell. A log beállt. – szólalok meg.

- Bátyus…

- Azt mondtam takarodj! –ordítok rá nagyobb hangerővel, és egy széllökéssel takarítom le a hajóról.

- Még mindig kegyetlen vagy. – jegyzi meg Chion.

- Utálom a gyerekeket. – mondom, és ezzel lezárva a témát, elindulunk, egy talán, kalandosabb sziget felé.

39.fejezet - Az akaratos gazdag!

A következő szigetig a lány végig bezárkózva gubbaszt a szobában. Chion és Flowery gyakran látogatják, gondolom ételt is becsempészve, a tiltásom ellenére is. Olykor még hozzám is jönnek, hogy ne legyek ilyen szigorú ahhoz a gyerekhez, de ezzel csak nagyobb ellenszenvet szítanak kettőnk között, főleg az én részemről.

A szigetnél kikötve Chion vezeti ki a lányt a szobából, aki szemeit törölgeti.

- Leadjuk valakinek, és már megyünk is… - befejezném, ha nem szólna fel valaki, aggódó hanggal.

- Lisa. Veled meg mi történt? – a hajó szélén több ember gyűl össze.

- Ki vagy te? – kérdezi Flo a lánytól.

- Csak egy lány.

- Aki gondolom egy nemesi családból való. – szolok közbe.

- Pontosan. Ezért is vagyok igényesebb, mint te. – szavai bármi dadogás nélkül elhagyják ajkait, de amint rájön, hogy egy hatalmas tengercsászárral milyen könnyen elbántam, és hogy vele milyen könnyen tudnék végezni, elemeli rólam tekintetét, és a hajó széléhez rohan, ahol segítenek neki leszállni.

- Mi történt? A szüleid… - kérdezősködik egy nő, de amint a lány földet kémlelő szomorú szemeibe néz, elhallgat. Mind rájönnek, hogy odavesztek.

- Köszönjük. – mondja egy idősebb férfi.

- Ha tudtam volna, hogy ő van benne, ott hagytam volna a hordóban. – mormogom az orrom alá.

- Hogyan hálálhatnánk meg?

- Sehogy. Nem kell hálálkodni.

- Gyertek el hozzánk. A log ennyi idő alatt nem áll be. Legalább egy ebédre. – egy fiú jelenik meg hasonló hajszínnel, mint amilyen a lánynak van. A szemeik is hasonlóak.

- Bátyám. – a lány szemei könnyel telnek meg, és átöleli bátyát.

Már megint a gyermeki könnyek.

- Ana. – Flo könyörgően néz rám. Chion is hasonló érzelmekkel közelít felém.

- Rendben. De nem maradunk sokáig. – egyezek bele.

- Megtiszteltetés. – mondja a srác, és elindul ki a tömegből. Mi követjük, és egy nagy házhoz vezet, ami rendelkezik erkéllyel, udvarral, és egy kriptával is. Kíváncsi vagyok, kit temettek ott el. A házban egy hatalmas ebédlőbe vezet minket.

- Azonnal tálaljuk az ebédet. – mondja egy öltönyös férfi, majd el is tűnik.

Helyet foglalunk az asztal körül. A srác fölküldi az emeletre a húgát, gondolom átöltözni.  

- Kalózok vagytok igaz? – kérdezi egy kis idő múlva.

- Mások nem nagyon lehetünk. – mondom. A Jolly Rogerünkből rájöhetett volna.

- Nem vagytok nevesek. Kevés kalóz van itt a Grand Line-on, akiket senki nem ismer.

- Be kell valljam, eddig tényleg nem sok minden történt velünk, amiről a tengerészet is tudhatna. – mondom lehangoltan. – Még nekik nincs is vérdíjuk.  – mutatok két társamra.

- Köszönöm, hogy segítettetek a húgomnak.

- Meg kéne tanítanod viselkedni. Majdnem úgy járt mint a tengercsászár, amit nem rég fogtam.

- Mit csináltál a tengercsászárral? – arcán meglepődöttség.

- Apró darabokra téptem szét. – mondom, pscihopatának tűnő arcformával.

- Érdekes vagy. – mondja furcsálkodó arccal. – Tényleg. Hogy is hívnak?

- Anate. Ez a rövid hajú lány itt Flowery, a srác meg Chion. És te?

- Genji.

- Bátyó, kész vagyok. – jelenik mega kiscsaj az ajtóban, és a bátyja melletti széken foglal helyet.

Ezzel együtt a kaját felszolgáló pincérek is megjelennek, és finomabbnál finomabb étkekkel pakolják meg az asztalt. Flo és Chion neki is állnak az evésnek, én viszont csak kedvtelenül pakolok fel egy kis húst a tányéromra.

- Nincs tagtoborzás nálatok? – kérdi a srác, amire rajtam kívül mindenki csak értetlenül mereszti szemét a srácra.

- Miért kérdezed? – kérdezem komoly arccal.

- Csatlakozhatnék hozzátok.

- Mi? Bátyus? Hozzá akarsz csatlakozni? – a kis csaj teljes értetlenségében, ijedten néz bátyjára.

- Pontosan. – mondja mosolyogva.

- Miért kellenél pont te? Ha ilyen a húgod, az azt jelenti, hogy te is hasonló vagy. És utálom a hozzá hasonlóakat. – hangom komoly, és szemem nem rezzen egyik szavamnál sem.

- Sok mindent tudok. Segítségetekre lehetnék.

- Nem hiszem.

- Halottatok már a Shichibukai-okról?

- Persze. Arlong az volt.

- És az ittenieket ismeritek?

- Nem nagyon, de majd megismerjük.

- Kérlek.

- Nem.

Csönd telepszik az ebédlőre.

- Nem akarok tovább itt maradni. Olyan ez, mint egy börtön. Nem akarom itt leélni unalomban az életem.

Szavai valahogy a szívemig hatolnak. Hiszen velem is hasonló volt.

- Kérlek. Egész életemben kutattam. Mindent tudok. – szemeiben semmi hazugságot nem láttok. Tényleg semmi hátsó szándék nem lakozik benne? Miért akar egy ilyen bandába kerülni, amit még csak nem is ismernek.

- Ha hátráltatni próbálsz minket, én foglak személyesen megölni. – mondom.

- Úgy legyen. – mondja nagy mosollyal.

- De… bátyus… Hogy teheted ezt? A szüleink most haltak meg…

- Igen, és pont ez az, amire vágytam. Utáltam őket. Lehet hogy neked jó életed volt, de pont ezért jutott nekem rossz élet. – mondja húgának, akinek könnyek gyűlnek a szemébe.

- Akkor… engem se szeretsz?

A srác hallgat. A lány sírva rohan ki az ebédlőből.

- Akkor mi megyünk is. – mondom felállva az asztaltól. Flo és Chion az egészet csendben, és evéssel foglalkozva végighallgatták, most meg minden szó nélkül fölállnak, és követnek. – Reggelre legyél a hajón. Ha nem leszel ott, nem várunk meg.

Visszasétálva a hajóhoz, kérdőre vonom barátaimat.

- Mi történt veletek? Nem szóltatok közbe.

- Rád hagyjuk a dolgot. Csak te tudod, hogy ki felelne meg a csapatba. – mondja Chion.

- Láttam a szemében valamit, és vártam hogy te is észreveszed e. – Flo igazán lehangoltan válaszol.

- Mit kellett volna látnom?

- Nyomulást. Lehet, hogy akar tőled valamit.

- Olyan nyomulás? – Flo bólint. – Hát legyen. Majd meglátjuk, mik fognak történni…. Persze ha eljön reggel. 

38.fejezet - Az utálat kölcsönös!

A nap magasan jár az égen, mi pedig nyugodtan élvezzük a csöndes és nyugodt pillanatainkat. Talán túl nyugodt.

- Unatkozok. – panaszkodom Flo-nak, aki meditálással próbálja összhangba hozni testét a démongyümölccsel, bár ez a kísérlete sikertelennek tűnik, hiszen farka most is kilátszódik.

- Foglald el magad.

- Pont ezért unatkozok, mert nem tudom elfoglalni magam. – nyávogom még mindig a fülébe.

- Akkor aludj, és majd ha megérkezünk a következő szigethez, elviszünk a játszótérre, vagy megfuttatunk a tengerészekkel. – mondja Chion közbeszólva.

- Nagyon vicces. – sóhajtok. – Tengercsászárt akarok fogni. – csillan fel a szemem.

- Persze. Honnan szerezzek én most neked olyat?

- Dobj be valami csalit a vízbe.

Chion fej vakarva megy be a raktárba, hogy kivegyen egy nagyobb darab rohadt húst, amit halfogásra raktunk félre.

- De nehogy összetörjön a hajó.

- Megpróbálom.

Elveszem a csalit, és a hajó széléhez megyek. Chion a kezembe nyom, egy horgászbotot, amire felakasztom a nagy húsdarabot, és bevetem.

Sok ideig semmi sem történik.

Viszont kis idő múlva, valami megjelenik a víz felszínén.

-  Chion fogd meg. – mondom társamnak, aki értetlenül cselekszik.

Közelebb repülök a valamihez, amiről felsejlik, hogy csak egy hordó.

Vajon mi lehet benne? Fut át agyamon a kérdés.

Felnyitom a tetejét, és meglepetésemre, se kincs, se ennivaló nincs benne. Csak egy gyerek.

Mi? Egy gyerek?

Azonnal megfogom, és a hajó felé vezetem a hordót. Chion segítségével kiemeljük a vízből.

- Vidd be az orvosi szobába. – utasítom.

Egy kis idő múlva hallom, hogy Chion mormog valamit. Benyitok, és látom, hogy a kómás kislánnyal beszélget.

- Hogy hívnak. – kérdezem meg. Megjelenésemre meglepődik, de amint észreveszi, hogy nincs ölni készülő fejem, visszavált arca a kómás formába.

- Lisa. – szólal meg halkan.

- Mi történt veled?

Nem válaszol. Arcán tükröződik, hogy szörnyűségeket élt át. Szemében könny gyűlik.

- Ne sírj. Nincs semmi baj. – nyugtatja Chion.

- Erős vagyok… erős vagyok. – suttogja a lány, és próbálja megakadályozni a könnyeket, sikerrel.

- A következő szigeten rábízzuk valakire. – mondom, és épp készülnék elhagyni a szobát, mikor is a következő kérdése visszatart.

- Nem segítetek?  - néz rám kérdőn?

- Miért kéne? – kérdezem vissza.

- Mert a kalózokon és banditákon kívül, mindenki segít.

- El kell, hogy szomorítsalak, de mi is kalózok vagyunk.

- Ilyen satnya testtel?

Felforr bennem a düh, ettől a kijelentéstől.

- Kinyírom. – mormogom az orrom alá.

- Ilyen karokkal aligha.

- Biztos hogy kinyírom. – hirtelen laza szellő kezd el fújni a szobában, az én hatásomra.

- Ana nyugi. Nem fog senki megölni senkit. – nyugtat Chion.

- Legalább van egy értelmes ember is itt. – mondja a törpe maró gúnnyal.

A szél lecsillapodik.

- Csinálj, amit akarsz. – mondom, és ajtót csapva elhagyom a szobát.

Kis ide elteltével, Chion egy tál sült húst visz be neki.

- Hagyd. – mondom neki, bár nem tudom leesik e neki.

- Tessék? – kérdez vissza, más szóval nem értette.

- Nem viheted be neki.

- Miért nem?

- Utálom. Majd a kövi szigeten lepasszoljuk.

- Csak nem éhezhet addig…

- Dehogy nem. Ez parancs.

- Igen is. – mondja letörten, és visszaindul a konyhába.

Idegesítő gyerekek. Azt hiszik, hogy ha megeresztik a könnyeiket, mindent megkapnak. Igaz, ez mindig beválik, de semmi jó nem sül ki belőle. Ilyenekből lesznek az elkényeztetettek, akik a föld szennyei. Utálom őket.

A lány ajtónyitása zavar meg a gyerekek iránti érzelmeim kigondolásában.

- Éhes vagyok. – mondja nekem célozva.

- így jártál. – válaszolom nagy mosollyal.

- Adj enni.

- Álmodj királylány.

- De én…

Az ő szavait pedig a hajó rázkódása szakítja félbe. A hajó mellett egy hőn áhított tengercsászár jelenik meg, vérszomjas szemekkel. A lány arcán halálfélelem tükröződik, az enyémen meg izgatottság.

Kezemet emelem, és a szörny is magasodni kezd. Egészen addig emelem a kezem, hogy a lény teljesen kikerüljön a vízből, majd egyik kezem lefele suhintásával, kettészelem a szörnyeteget.

- Chion! A raktárban van még hely? – ordítok társamnak, aki hatalmas kerek szemekkel figyeli a ketté ágazó teremtményt, majd feleszmélve bólint egyet.

- Csak szeld fel. – mondja, bár nem érzek hangjában komolyságot.

- Oké. – válaszomra meglepődik.

Addig darabolom a lényt, míg szép darabokban be nem tudjuk tuszkolni.

- Mit is szerettél volna? – fordulok a lányhoz gúnyos mosollyal, aki erre csak szép lassna visszatolat a beteg szobába.

- Reméltem is. – kuncogok.

- Bunkó vagy. – jelenti ki a hátam mögött Flowery.

- Lehet, de vagy megszoksz, vagy megszöksz.