5.fejezet - Nyertem, vagy vesztettem?

- Köszi hogy megmentettél. Amúgy én Anate vagyok. – megköszönöm neki, és hozzáadok egy kis bemutatkozást is. Közben megkeresem a tekintetemmel, Joneth-et is. Épp felém rohan. Szóval sikerült leverni azokat a balfácánokat.

- Anate, segítek. – mondja, és elkezdi levenni rólam a drótot.

- Ti menjetek, én elintézem az öreg ’bát. – mondja a szalmakalapos.

Végre kiszabadultam a drótból. Joneth-el elkezdünk futni. Hátrapillantok, és azt látom, hogy még ez sem lesz zökkenő mentes. Követ pár kalóz minket. De idegesítőek. Miért nem kopnak végre le rólunk?

Én ezt már unom.

- Joneth, én feltartom őket, te fuss.

- Megőrültél? Ezek pont téged akarnak.

- Lehet, de most már el tudom intézni őket.

- Oké, de nem megyek addig, amíg te sem. – mondja, és leül, az egyik fa tövébe.

Hát jó, de ha baja esik, én figyelmeztettem.

Igazából, még sosem harcoltam az erőmmel, itt az ideje, megpróbálni. Nem lehet olyan nehéz.

Nekem ront az egyik kalóz. Én kikerülöm, kigáncsolom, és egy szép erős légáramlattal, a földbe passzírozom. És tényleg nem is olyan nehéz.

Jön a többi is. Mindegyiket hasonló módszerrel intézem el. De jön valaki, aki már másnak tűnik.

- Engem, nem fogsz legyőzni. Én vagyok az 1. tiszt. – mondja, egy vékony, szőke hajú, de ronda pofájú pasas.

- Azt majd meglátjuk. – vetem oda neki gúnyosan.

Elkezd futni felém, és valami fémet forgat a kezében. A francba, az biztos kairoseki. Félre ugrok, de a nagy sebességgel forgó fémdarab eltalál. A picsába, ez rohadtul fáj. Nem ordítok fel, mert szerintem, elég gáz. Vagyis az ő nyereségüket mutatnám. Csak csöndben kínlódok.

- Mi már rég felkészültünk, a démongyümölcsösökkel való harcra. – mondja, és az ujján forgatja a fémdarabkát.

Ha nem mondta volna, hülyén halnék meg.

Feltápászkodok. Én ezt nem bírom ki szó nélkül.

- Fogd be. Egyáltalán nem érdekel, hogy ti mire készültetek fel. Úgyis elintézlek titeket. – közben támadó pózt veszek föl.

- Túl nagy a szád, ugye tudod? – mondja, és megint felém rohan. Most nem hagyom, hogy megsebezzen. Várom, hogy a megfelelő közelségbe kerüljön. És támadok.

- Szélpenge! – ordítom el magam, és két mozdulatom után, hatalmas pengék hasítják ketté a földet. Vagyis nem olyan borzalmas nagyot, de azért, mégis csak nagy. A férfi felordít a fájdalomtól, mert telibe találtam a lábát, és gyönyörűen levágtam. Fúj, de undorító.

Elfordítom a fejem, és a számra teszem a kezem. Rá sem merek nézni.

- Ezt… meg… megbánod… még! – mondja a fájdalommal kínlódva a férfi.

- Aha, persze, inkább kínlódj tovább. – szól közbe Joneth.

Most jut eszembe a srác. Vajon hogy áll nála a helyzet? Nem kéne segíteni? Bár, ha ilyen magabiztos volt, biztos sikerült neki.

Odasétálok Joneth-hez, és most gyalogolva visszaindulunk a fiúhoz, hátha szükség van segítségre.

Nem is kell sok hozzá, máris haljuk a verekedés zajait. De nem tudni, hogy ki áll nyerésre. Remélem a kalapos még nem nyúlt ki.

- Anate! – félrelök Joneth. De miért? A földre esek. Ezt meg miért csinálta?

Megfordulok, és nem hiszek a szememnek. Ez… ez… nem lehet.

- JONETH! – ordítom el magam. Joneth előttem ál, széttárt karokkal, és a szívén keresztül ment kardal…

4.fejezet - A segítség? Egy szalmakalapos fiú

- Most meg miért futunk el? – kérdezem tőle a nagy rohanás közepette.

- Mert ők tudják… azt. – nem mondja ki teljesen.

- Mit tudnak? – kérdezem vissza.

- Azt, ami 7 évvel ezelőtt történt veled.

Mííííí…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Berohanunk az erdőbe, jó mélyre. Nem szeretek futni. Túl fárasztó. Már levegőt is alig kapok.

Joneth észreveszi, és lelassít, majd megáll.

- Már elég messzi vagyunk a várostól, biztos leráztuk őket. – mondja, és leül egy fa tövébe. Én követem a példáját. Nem értem, honnan tudja, hogy ők tudják a titkom?

- Ömm… honnan tudod hogy ismerik azt? – kérdezem, mert nem tudok lehetséges választ találni rá.

- Pofon egyszerű. Mikor a vén szatyor nevelőd bezárva tartott, hogy ne találkozhass velem, akkor jött pár kalóz a városba. Én épp ott voltam, és figyeltem őket, tudod az információ szerzésért. És a akkor mondták, hogy téged keresnek, de mivel nem találtak elmentek. – mondja a nem túl hosszú történetet Joneth.

- És honnan tudta meg? – tudom buta kérdés, de jelen helyzetbe nem tudok gondolkodni.

- Szerintem találkoztak azokkal, akik azt tették veled, és valamit megbeszéltek.

Tudom, hogy most a legegyszerűbb dolgokra sem tudok válaszolni, de olyan jó hallani azt ahogy beszél. Megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. De most belegondolva – igen ez most nekem is furcsa – mi a fenéért menekülök, ha nem hat rám semmi fizikai támadás.

- Amúgy, miért is menekülünk? Engem nem tudnak elkapni, te pedig elsunnyoghattál volna. – mondom Jonethnek.

- Nem hiszem.

- Miért?

- Mert ha beszélt azokkal, akkor biztos adtak neki olyan kő izét. – És tényleg. Hogy én erre miért nem gondoltam?

Hírtelen zajra leszek figyelmes. A fához lapulok, Joneth pedig szintén ezt teszi. Egy pár pillanat múlva újabb zaj jön, és már nagyon közel van hozzánk. Aztán a fám mögül valami megjelenik. Egy drót. Többször körbemegy a fa körül, aztán odatapad. És természetesen én is beszorulok. Most komolyan, ennél rosszabb már nem lehet a napom. Vagy talán mégis.

Egy torz vigyorral rendelkező, torzonborz kalóz jön elő a fám mögül.

- Hát megvagy. – mondja, és mély, idegesítően dörmögő hangján, elkezd nevetni. Közben én, fél szemmel figyelem, hogy társam, elővesz egy bicskát, és nekirohan a férfinak. De nem sikerül neki. A torzonborz a földre nyomja. És szerintem hülye vagyok, mert egy szép repedés keletkezett Joneth alatt. Igen biztos. Mert ha ilyen erősen ütötte a földnek, akkor… áhh ez nem az én napom.

- Anate, menekülj! – ordít rám Joneth. Hát én mennék, csak épp nem tudok.

- Nem megy. – megint ez a kairoseki, miért nem tud lekopni rólam? Ha nem létezne, akkor semmi nem állhatna az utamba... a tengeren kívül.  De ha nem megy a gyümi erőm, akkor fizikait kell használnom.

Próbálok kijutni, de még a mozgolódás is lehetetlen számomra. Ez a drót izé erősen fog.

- Hiába próbálsz menekülni, nem fog menni. – mondja és megint nevet. Túl sok a nevetős kalóz. Meg pont ilyenkor vágnék be, egy nem mondod fejet.

- Tudod torzonborz bácsi, ha nem lenne démongyümölcsöm, akkor egy fadarabbal elintéznélek, de hát, mily kegyetlen a sors, nem igaz? – vágom oda gúnyosan, bár szerintem kicsit furcsán sikerült.

- Idegesítő vagy.  – morog egyet mély hangján.

- Én idegesítő? Én inkább a hangodnak mondanám, tudod mit? Inkább ne válaszolj, még a végén a károgás lesz az altató dalom. – ingerelem föl. Bár tudom, hogy nem kéne, de nem bírok megállni, hogy ne csináljam. Meg ezzel tuti felidegesítettem. Remélem, nem kezd el beszélni.

- A főnök végülis nem mondta, hogy élve vigyelek oda hozzá. – bingo.

Leveszi a lábát Jonethról, és egy kardot ránt elő. A fene, ezt jól megcsináltam. Miért nem tudom befogni a pofám? És még le is vagyok gyengülve, meg sebezhető vagyok.

Joneth föltántorog, és próbál a torzonborza ugrani, de pár kisebb rangú kalóz megállítja. Most épp velük harcol.

 - Remélem elbúcsúztál mindenkitől. – mondja dörmögős hangján. A fene, megszólalt. Várjunk, ennek most nincs itt az ideje.

Nem halhatok meg. Még ezeregy dolog van, amit meg kell csinálnom. Még igazi kalózzá sem váltam.

A férfi felemeli a kardját. Felkészül. És suhint.

Én lecsukott szemekkel várom, hogy az életem, kínkeserves véget érjen. De nem történik meg. Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy valaki áll előttem. Egy fiú. Szandál, kék gatya, piros ingféleség, fekete haj, és sárgás szalmakalap.

Egy puffanást hallok. Oldalra nézek, és a torzonborz a közeli fákat kidöntve repül, vagy 10 métert. Mi a fene? Ezt hogy? A fiú csinálta?

Meglepődve nézek a fiúra. Ő felém fordul, és az arcán a dühöt látom. De még kisebb több érzelmet. Talán még az öröm is ott van.

- Jól vagy? – kérdezi.

- I… igen. – mondom, de még mindig meg vagyok lepődve. Hogy lehet ekkora ereje?

- Akkor jó. Huuuu ez meredek volt. – mondja és megtörli a homlokát. Közben meg vigyorog.

- Amúgy meg, ki vagy? – kérdezem.

- A nevem Monkey D. Luffy, örvendek. – modnja még nagyobb vigyorral az arcán.

3. fejezet - Watashi no... a múlt (2-2)

*-M… mit akarnak csinálni? – kérdezi anyukám.

- Mindjárt meglátod. – vigyorog a kapitány, meg az is, aki belesúgott a fülébe.

Megfogták anyukám karját, felállították, és beledobták a tengerbe…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

-ANYAAA – ordítottam el magam. A haló túl szoros, ezért nem tudtam kiszabadulni, kivéve, ha nem használom a démongyümölcs erőmet.

Nem foglalkoztam semmivel, egy pillanat alatt széllé váltam, és édesanyám felé repültem. De már túl későm értem oda. Anyukám a tengerbe esett.

- ANYAAA- ordítottam el magam még egyszer.

Testem már majdnem megint emberi lett, de előtte valami hideg fémet érzetem a bokámon, majd valaki felrántott, a lábamnál fogva.

- Megvagy. – mondja a férfi aki felemelt. Közben rájöttem hogy a kapitány az. Elkezdtem rugdosni.

- Semmi haszna, a kairoseki miatt, erőtlenebb vagy, mint egy kiscica. Sőt, még a képességed sem tudod használni. – röhögött a képembe, majd a földhöz vágott.

- Kairoseki? – mondom magam elé suttogva, de a kapitány ezt is meghalja.

- Az egy kő, ami ugyanolyan energiával bír, mint a tenger, más szóval, elgyengülsz, és nem tudod használni a képességed. – magyarázkodik, de mért oszt meg velem ilyeneket? De ez…

- Te aljas disznó, hogy tehetsz ilyet az anyukámmal?! – ordítok rá. És miközben ez van, édesanyám a vízben fuldoklik.

- Ó de nagy a szája valakinek, na mindjárt betömjük. – és elkezdett nevetni. – fogjátok le.

Utasít két emberkének. Azok meg, térdre állítottak, és a karomat hátul összefogták.

- Mi… ? – a mondatot nem tudom befejezni.

- Nyugalom, ez csak egy kísérlet. – mondja a kapitány, de megint elröhögi magát.

Nem bírok megszólalni, sőt félek. Anyukám a vízben fuldoklik, ezek meg akarnak valamit csinálni velem. Félek!

- Hozzátok. – megint szól a kapitány.

Egy emberke, valami dobozt hoz ki a hajó belsejéből. Oda viszi a kapitányához, és kinyitja. A kapitány kuncog. És kiveszi ami benne volt. Először nem tudtam hogy mi, mert a könnyek már annyira összegyűltek a szememben, de amikor már pár csepp, a ruhámon, illetve a padlón landolt, jól ki tudtam venni belőle, hogy mi is az. Egy démongyümölcs. De mit akarnak azzal csinálni?

A kapitány közelebb lép hozzám. Persze nagy vigyor az arcán. Az arcomról folyik a könny.

És a férfi belenyomja a számba a gyümölcsöt.

Nem kapok levegőt, de a fekete bajuszos, piros szemű férfi, egészem a torkomig nyomta, és már nem tudtam mit tenni. Lenyeltem a nagy rózsaszín gyümölcsöt.

Én nagy kerek szemekkel a semmibe bámultam, míg levették rólam azt a kairoseki izét. A kapitány meg nagy vigyorral az arcán, rám nézett. Semmit nem éreztem. Akkor ez meg mi volt?

Hírtelen nagy fájdalmat éreztem az egész testemben. Sikítottam. De a fájdalom egyre jobben erősödött. Már azt éreztem, hogy szétrobbanok. És ez meg is történt.

Vagyis nem. Csak szél lettem.

- Hát főnök, úgy tűnik nem sikerült a kísérlet. – mondja az egyik emberke.

El akartam tűnni, de akaratlanul, a testem kezdett összeállni.

- Dehogy nem sikerült. – mosolyog a kapitány. A testem összeállt, és a földre estem, mert a testem még mindig fájt, bár már nem annyira, mint a szétválásom előtt. De mi volt ez?

- Látjátok? Megvalósítottuk a lehetetlent. – röhög a kapitány. Én meg csak a ronda pofáját láttam. A férfi pedig minden ok nélkül rugdosni kezdett. Én meg közben csak az arcát láttam, és ez örökre a fejembe vésődött.

- Na vajon milyen képességet szerezhetett? – még mindig rugdos. Fáj. Már megint. Már épp az ájulás szélén álltam, amikor egy férfi hangját hallottam meg. De nem olyan gonoszosat, sőt, segítős hangneműt.

- A tengerészek ma már gyerekeket is bántanak? – mondja egy férfi, akinek vörös haja volt, és egy sebhely a bal szemén. És ha jól láttam, a fél karja hiányzott.

- Egy kalóz ne üsse bele az orrát. – mondja az eddig rugdosó férfi. Kardot rántott elő, és nekiesett a vörös hajú férfinak. De a félkezű is kardot rántott, és hárította a támadást.

Közben meg azt éreztem, hogy valaki felemel.

- Kapitány, elviszik a lányt. – szól az egyik tengerész fickó.

- Ó a fene, lebuktam. – mondja a férfi aki a kezében tart.

Egy pillanattal ezelőtt még a tengerész hajón voltunk, de aztán már egy másikon lettünk. Biztos a kalózok hajóján.

A férfi letett az egyik sarokba. Jobban megnéztem. Fekete copfba fogott haja volt. Aztán jött egy másik férfi, aki nagyon pufi volt, és egy pohár vizet nyomott a kezembe. Beleittam a vízbe.

De szembejutott… anya. Elejtettem a poharat, ami darabokra tört a padlón. Kihajoltam a hajóból.

-  Anyaa! – ordítottam a vízre nézve. Már majdnem beleugrottam anyukám után a vízbe, de a dagi visszafogott. – engedj el, az anyukám… az anyukám meg fog fulladni. – Ordítottam és rúgkapáltam. A szemem sarkából láttam, hogy a fekete hajó a vízbe ugrott. A dagi közben letett a földre. Én türelmetlenül vártam, majd 2 perc után a kalóz feljött, de nem volt nála senki. A fejét rázta.

- A… anya. – mondtam halkan. A szemembe könny gyűlt, rengeteg. Majd kitört, mint a folyó. Én hangosan sírtam ,és nem bírtam abbahagyni. Majd a sok dolog miatt, ami történt velem, elájultam…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Mikor fölébredtem, egy szobában voltam, és egy puha ágyban feküdtem. És eszembe jutott a férfi, vörös szemekkel. Meg a megmentőm, az a vörös hajú. Meg az anyukám. Megint könnyezni kezdtem.

Bejött egy öregasszony, aki kövér volt, és hát az arcára nincs szó.

 - Végre felébredtél. A nevem Margaret, és mostantól ez lesz a te otthonod. – mondja, és nem is olyan kedvesen. – Mi a te neved?

- Anate… mi van a vörös hajú fickóval? – kérdezem.

- Itt hagyott, és megkért hogy vigyázzak rád. Már csak ez kellett nekem. – és becsapja az ajtót.

Azon tűnődöm, hogy él e még rajtam kívül még valaki a szigetről. Már egyáltalán nem hoz könnyeket a szemembe a dolog. Talán már megszoktam.

Rájöttem, hogy a tengerészek nem jó emberek, és képesek egy gyenge gyermeket is bántani.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Három nap telt el a Lieber szigetre kerülésem óta. Kezdem megszokni. És rájöttem hogy mi volt annak a démongyümölcsnek a neve, amit megetettek velem. Múlt gyümölcs. Igen. Csak hozzá kell érnem ahhoz az emberhez, akinek látni szeretném a múltját. De ennek hogy két démongyümölccsel rendelkezem, biztos van mellékhatása, de addig örülök, amíg ezek nem mutatkoznak. És közben meg rájöttem hogy szeretek írni. És meg szeretném írni a kalózkirály történetét. Hogy miért pont az övét? Mert én is kalóz akarok lenni! *

2. fejezet - Watashi no... a múlt (1-2)

* Egy szép nyári napra ébrednek az emberek a Seniro szigeten, ahol mindenki ismer mindenkit, és szeretik is egymást. Erre a szigetre se kalóz, se tengerész még nem tette be a lábát. Az ott élők, nem is tudták, hogy melyik a rossz, és melyik a jó. Mígnem, egy nam egy tengerész hajó kötött ki a parton. Mindenki nagy boldogsággal üdvözölte az utazókat, ők pedig mosolyogva integettek. Én az anyukámmal, a vége fele álltunk. Édesanyám mosolygott, és ettől nekem is mosolyra húzódott a szám. Mikor elénk értek, a tengerészek megálltak. Megnézték anyukámat és engem. Az aki elől állt, elmosolyodott, majd tovább sétált.

Mindenki a tengerészeket kérdezgette, egészen estig. Ekkor mindenki aludni ment. A tengerészek pedig egy fogadóban szálltak meg. Én és anyukám pedig a házunkba mentünk, ahol én már az ágyamban voltam, és anyukám épp befejezte az esti mesét, és puszit nyomott az arcomra. De mielőtt kimehetett volna az ajtón, én megállítottam.

- Anyu, akkor a tengerészek a jók? – ő csak elmosolyodott, és leűlt az ágyam végébe.

- Tudod, vannak tengerészek, akik jók, és vannak, akik rosszak, de akik meglátogattak minket, biztosra veszem, hogy jók. – mosolygott rám. – Na, de most már itt az ideje aludni.

 Megint egy puszit nyom a homlokomra, és kimegy az ajtón. Engem pedig szép lassan elfogott az álom.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Másnap reggel, egy sikoltásra ébredek. Lassan, kómásan kisétáltam a szobámból, és a bejárati ajtóhoz mentem. Anyukám az arcát fogta, és sírt.

- Anyu, mi történt? – kérdezem tőle, értetlenül.

- Ó, kicsim. – leguggol elém, és átölel. Nem értek semmit.

- De anyu, mi történt? – kérdezem tőle, türelmetlenebbül.

- Tudom már, hogy nem vagy olyan kicsi, ezért elmondom. – habozott, de mégis elmondta. – Valakit megöltek a faluban.

Ekkor még nem értettem meg a helyzet komolyságát.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Több nap telt el a gyilkosság óta. Mindenki félt, még a gyerekek is. Sőt, több gyilkosság is történt. Megölték a könyvtárost. Megölték az orvost, és azt a bácsit, aki minden titkot ismert a faluban. De ezt már én is megértettem. Anyunak és nekem már rég volt egy titkunk. Anyum megevett egy démongyümölcsöt. A virág gyümölcsöt. Képes bármit virágillatúvá tenni, és még kábítót is képes csinálni. Anyut sokszor kérték fel a korházban, hogy segítsen. Az én démongyümölcsöm pedig a levegő gyümölcs. Eddig egyszer sem használtam a képességem, mert nem tudom hogy kell. Vagyis tudom, de nem akarom használni. Viszont mikor Anyukám nem figyelt, párszor használtam. Egyszer pedig megpróbáltam repülni. És sikerült. Meg mikor rám esett egy alma, akkor nem talált el, hanem átesett rajtam. Nagyon megijedtem. De ezt senki nem tudta meg.

Én épp a virágokat szedtem, amik a falutól nem messze termettek. Mikor kiáltásokat hallottam a falu felől. Messziről meg úgy látszódott, hogy égnek a házak. Én gyors odafutottam, és egy fa mögött elbújtam.

Amit láttam, attól egy átlagos ember elájulna, de én nem. Pedig 7 évesen, még sikítani is szoktak.

Mindenhol halott emberek, égtek a házak. Még egy sikítás. Jobban a kikötő fele néztem, és azt láttam hogy az anyukám térdel, és egy férfi húzza a haját. Jobban megnéztem, és láttam hogy az a férfi, az a tengerész, aki elől haladt a sorban, és ránk mosolygott. De miért csinálja ezt?

- Hé kapitány, megvan. – ordított valaki a hátam mögül. Én hátranéztem, de valaki megragadta a kezem, és felemelt. Én rúgni kezdtem, és a szabad kezemmel ütegtni azt, aki felemelt.

- Nyugi, nem bántunk… még. – és elkezdett nevetni. Majd elindult a kikötő fele, ahol anyukám szemei nagyra nyíltak.

- Őt ne! Eresszétek el! – ordít, de a tengerészek nem hallgatnak rá.

- Vigyétek őket a hajóra. – szól az a z undorító férfi, aki anyukám haját fogja. Az undorító alak.

- Mit képzelsz, mit csinálsz az anyukámmal te mocsok!? – ordítottam rá. Ő csak rám nézett, és elnevette magát.

Ránéztem a zászlóra, de még mindig ott van a tengerészeti felirat. De akkor miért csinálják ezt? Nem nekik kéne lenniük a jófiúknak.

A férfi felvitt a felvitt a fedélzetre. Lerakott, és megkötözte a kezemet. Majd anyukámat is felrakták, és leindultak. De miután már nem láttuk a szigetet, megálltak.

- Na most döntsük el, mi legyen. – szól a kapitány.

- Én tudom. – mondja valaki. Odament a kapitányhoz, és belesúgott a fülébe. A kapitány csak bólogatott.

FÉLEK!

- M… mit akarnak csinálni? – kérdezi anyukám.

- Mindjárt meglátod. – vigyorog a kapitány, meg az is, aki belesúgott a fülébe.

Megfogták anyukám karját, felállították, és beledobták a tengerbe… * 

1. fejezet - Watashi no...

Van valahol az East Bluen egy kis szigetecske. A szigetet Liebernek hívják. Azon a szigeten, pedig több város, falu és település van. Ezek közül a legismertebb, Sanmore a kikötőváros. Sok kalóz fordul meg a városban, de az itt lakók nem félnek tőlük. Sőt, számukra ez fontos bevételi lehetőségnek minősül. De azért mégis vannak olyanok, akik nem szeretik a kalózokat. Az egyik ilyen, egy család, vagyis majdnem család. Mert abban a családban, van valaki, aki isteníti a kalózokat. Nem pontosan, inkább csak ő is az akar lenni. Na és kitaláljátok hogy ki az? Nem? Elárulom. Én. Igen, én lennék az, ki kalóz szeretne lenni, és egy olyan családban él, ahol gyűlölik a kalózokat. De igazából, ez nem az én családom. Csak örökbe fogadtak. Magamról pedig még annyit, hogy 14 éves vagyok. A nevem pedig Anate. Imádom a fincsi ételeket, és a cuki pasiktól elájulok. És a titkomat is elárulom... megettem a levegő gyümölcsöt, és széllány lettem. Meg van még több titok is, de szerintem nem sokáig lesz titok.

ˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇˇ

Mára már tökéletesen előkészültem. Felveszem a kis füzetkémet, amibe írogatni szoktam és az ajtóhoz megyek. De mielőtt kiérnék rajta, megáll,jt a ház asszonya Margaret.

- Mire készülsz már megint?

- Sétálni megyek. – válaszolom hűvösen.

- Mi van a kezedben. – mutat a kezemben lévő füzetre.

- Semmi.

Kitép a kezemből a füzetem és beleolvas.

- „ Ahoz hogy kalóz lehessek…” mi ez a marhaság?- Közben lead nekem egy nagy pofont, aminek az eredményeképp a földre esek, és rámdobja a füzetet. – Hányszor mondjam el, hogy kalóz dolgokról, én nem akarok hallani!?

- Sokszor. – mondom, miközben felállok, és kezembe veszem a füzetet. – De nem érdekel a véleményed. - Kiöltöm rá a nyelvem, és kirohanok a házból, egyenesen a közeli erdőbe.

Miközben rohanok, nem figyelek előre, és ennek következtében nekirohanok valakinek. Felnézek, rá, és mosoly terül el az arcomon.

- Áhh Joneth, nem is vettelek észre – Köszönök, szintén kalóznak készülő társamnak.

- Látom sikerült elkerülnöd a mérges banyát.

- Hát ja. Végülis egy kalóznak minimum erre képesnek kel lennie.

- Ma egy kis őrjárat a városban?

- Benne vagyok.

Elindulunk a város felé, ami nem kerül sok sétába, mert nem messzi, egy kis mellékutca, egyenesen a fő utcára vezet. A városba érve, bemegyünk az egyik kisebb étterembe, ahol a szakács, és a pincérek is ismernek minket. Mi nem szeretjük őket, mert mindig viccet csinálnak belőle, hogy mi kalózok akarunk lenni. Ők viszont a barátaiknak tartanak kettőnket. Végülis nem olyan rosszak. Mindig adnak valami üdítőt, vagy kaját. Most is belépünk, és megint kezdik.

- Nézzétek, itt vannak a mi kis kalózaink. – Erre mindenki nevetni kezd, vagyis a vendégek nem.

Jobban körbenézek a vendégek között. Mindenki olyan komolynak tűnik. De vajon miért? Odamegyek az egyik pincérhez, és halkan kérdezem meg tőle.

- Miért komoly mindenki ennyire?

- Tudod, nemrég jött a városba, egy híres kalózbanda, és félnek, hogy ide is be fognak nyitni.

- Attól nem lehetünk boldogok, mert pár kalóz jött a városba? Ez minden napos dolog.

- Igen, de ők olyanok, hogy a mi kiképzett őreink sem tudnának vele elbánni. – közben nyugtalanul néz körbe.

- Én simán eltudnék bánni velük. – miután ezt kimondtam, a pincér ijedten a konyhába rohan.

- Kit akarsz te elintézni? – egy mély hangú ember szól rám. Hátranézek, és egy hatalmas, kövér ember akad a látóterembe. Mielőtt bármit tudnék reagálni valaki megfogja a kezem, és futva kirohanunk az étteremből. Persze egyből rájövök, hogy Joneth vonszol maga után.

- Most meg miért futunk el? – kérdezem tőle a nagy rohanás közepette.

- Mert ők tudják… azt. – nem mondja ki teljesen.

- Mit tudnak? – kérdezem vissza.

- Azt, ami 7 évvel ezelőtt történt veled.

Mííííí…