29.fejezet - A váratlan befejezés.

Amint ezek a szavak elhangoznak, több ember is megjelenik a házak között, kezükben fegyverekkel.

- Látom, nem tudjuk elkerülni a komolyabb harcot. – mondom eléggé lehangolóan.

- Csakis neked köszönhető. – mondja, miközben arca a mosolygósból átvált komolyra.

Hátranézek, és megkönnyebbülve veszem, észre, hogy Luffyék készen állnak a harcra. Ez most Luffy-nak lesz nehéz, a kairouseki miatt, még jó hogy itt van Nami és Sanji.

Futni kezdek a férfi felé, és kezemet ütésre emelem. Megütném, de kitér. Ezt sokszor eljátszom rúgással, még több ütéssel, de egyik sem használ. Mindegyik elől kitér. Lihegni kezdek. Még senki nem fárasztott ki ennyire, mióta megettem a gyümölcsöm. Igaz most nem tudom használni. Lehet, hogy emiatt a karperec miatt is lettem könnyen fáradékony.

- Csak nem kezdesz fáradni? – kérdezi mosolyogva.

- Neeemmm…. Szerinted? Azért csinálom, hogy véletlen lenyeljek egy legyet. – mondom gúnyosan, szememet forgatva.

- Látom, viccesre veszed a dolgokat. Még akkor is, mikor tudod, hogy vesztésre állsz?

- Ha nem tenném, talán magam is elhinném ezt. Ezzel is idegesítem az ellenfelem. – mondom mosolyogva. Ez végül is nem csak megszokás, de ha az ember dühös, illetve ideges, akkor elveszti a fejét, így könnyebb legyőzni. Néha áldom, hogy ilyenre vagyok képes.

- Igazad van, tényleg kezdek ideges lenni. Tudod mit? Akkor most én jövök. – Elkezd rohanni felém.

- Nami! – szólok narancssárga hajú társamnak, aki épp lever magáról pár kardos fickót. – Szólj Zoroéknak, és keresd meg ennek a kulcsát. – Mutatom a kezemen lévő szürke karperecet.

Ő bólogat, és elindul a hajó felé.

Visszafordulok, hogy meglessem, hogy áll az ellenfelem, és egyből egy ütést kapok az arcomra, amitől hátratántorodok. Az arcomon keletkezett seb vérzik.

- Nincs min meglepődnöd, egy átlagos ember reflexei is jobbak most a tiédnél.

Teljesen igaza van. Bár ha nem lenne gyümölcsöm, akkor sem tudtam volna ezt kikerülni. Ahhoz túl váratlanul jött.

- És most folytassuk. – mondja és gyomorszájon vág. A fájdalomtól térdre esnék, de ő nem hagyja. Hajamat megfogja és felemel. - Az engedetlenek ezt kapják.

Fél kezével a hajamat fogja, a másikkal üt, majd a földre dob. Próbálnék fölállni, de ő a fejemre lép, és a földön tart.

- Mondtam olyan lehetőséget, hogy a barátaid, és te is nyugodtan elmehettek? Mióta rátetted a lábad erre a szigetre, azóta megvan pecsételve a jövőd. Kísérleti patkányként fogod leélni a hátralévő életed! – mondja röhögve. De lefagy az arcáról a mosoly, amint Luffy pofán üti. Leszáll a fejemről. Sanji fut oda hozzám, és fölsegít. Luffy mellette a kezét tördeli.

- És azt mondta valaki, hogy ilyet tehetsz a társammal?! – ordít rá Luffy. 

Körbenézek, és a földön fekvő embereket látom, meg Zorot, aki megy vissza a hajóhoz, oldalán Usoppal.

- Srácok…

- Most ne szólj bele. Látjuk hogy egyedül nem megy, és még az emlékek is akadályoznak, szóval hagyd ezt ránk. – mondja Sanji úgy hogy rám se néz.

Lehajtom a fejem. Nami megjelenik mellettem, és előveszi a megszerzett kulcsot. Leszedi a kezemről a karperecet.

- De ez… a bosszúm…

- Az anyukád nem lenne büszke rád, ha megölnél valaki a halála miatt.

Kezd megint felmenni bennem a pumpa.

- Ne gyertek ezzel a szöveggel. Minden könyvben ezzel nyugtatják az embert. Ez már unalmas. Ha megölném azt, aki megölte őt, akkor minden megoldódna! Ne kezeljetek már úgy mint egy gyereket!

- Na és veled mi lenne? Jobban éreznéd magad, ha mindent egyedül csinálnál? Csak a magány fog téged övezni, semmi más… - szerintem Sanji befejezte volna, ha Luffy nem szól közbe.

- Ha nem tapasztaltad meg eddig, hogy milyen másokra is támaszkodni, akkor mi most ráveszünk hogy megtudd…

- Luffy… te idióta. – mondom halkan, és lehajtott fejjel várom a fejleményt.

- Szóval azt hiszed, meg tudod menteni? – kérdezi a szakállas férfi.

Luffy nem szól semmit, csak támadásba lendül.

- Gomu gomu no…

- Ez nem fog működni…

- Bazooka!!

A szakállas arcának megfigyelésére nem maradt idő, hiszen a látóhatáron kívülre repült.

Az hogy ilyen gyorsan lerendezte, és az hogy én nem tudtam vele semmit se kezdeni, elszégyenít.

Luffy próbálna elmenni mellettem, de megállítom. A fejem még mindig le van hajtva.

- Köszönöm.

- Ugyan, ez semmiség volt.

Erre a kijelentésére összerázkódom. Hogy lehet hogy neki sikerült, nekem meg nem? Miért vagyok ilyen gyenge?

- Viszont azt nem értem, hogy ami a házban történt az mi volt. – mondom neki, már felemelt fejjel.

- Azzz…. Hát azt én se tudom. Mintha késztetést éreztem volna, hogy megvédjelek.

Az arcomon pír jelenik meg.

- Mennyünk. Sanji csinálsz nekem valamit? Mindjárt éhen halok.

- Csinálj magadnak!

- És nekem csinálsz? – kérdezem.

- Persze, mit szeretnél?

- És én miért nem kapok?

- Azért mert a házban mindent megettél, ami volt. – mondom félrefordítva a fejemet.

- De…

- Nincs de!

Visszamegyünk a hajóhoz, és eszünk.

- Indulhatunk? Vár már minket a Grand Line.

Mindenki egyszerre mondja az igent.

28.fejezet - Az események felgyorsulnak!

- Emiatt aggódsz? Elbánok vele, és nem kell többet vele foglalkoznod.

- Luffy, nem azért mondtam ezt el neked, hogy segítséget kérjek, hanem hogy megértsd, ezt egyedül akarom megoldani.

- És ezért mondtad, hogy nem jössz velünk tovább?

- Végre felfogtad…

- Akkor elsunnyogunk. Úgy sem jönnének utánunk a Grand Line-ra.

- Mégse fogtad fel…

- De, most felfogtam. És nem oldhatod meg egyedül. Vagy mi is segítünk, vagy veled együtt elhagyjuk a szigetet még ma.

- Luffy…

- Nem fogadok el ellenérvet!

- De Luffy… - kezdek egyre idegesebb hangnemben beszélni.,

- Nincs semmi de…

- MI LENNE, HA EGYSZER FIGYELNÉL RÁM?! – ordítok rá, még egy számomra is ismeretlen

hangerősséggel.

Ő megilletődve néz rám.

- Utálsz engem vagy mi? Senki mást nem irányítasz ilyen téren, csak engem! Talán tényleg megfontolom, hogy kilépek a csapatból! – ordítok a fejére, és hangos ajtóbecsapással, elhagyom a házat. A kikötőbe megyek, és leülök. Felhúzom a térdem, és ráteszem a fejem.

- Valami gond van? – jön oda hozzám Sanji. – Csak úgy eltűntél a hajóról, minden szó nélkül… - amint észreveszi, hogy nem vagyok éppen a legboldogabb percemben, letérdel mellém.

- Szeretnél beszélni róla? – kérdezi.

- Nem igazán. – mondom halkan az orrom elé.

- Ha mégis meggondolnád magad, a hajón leszünk. Majd készítek neked valami finomat. – mondja az arcán mosollyal, és elmegy.

Miért viselkedik itt mindenki ilyen kedvesen. Még csak most ismertük meg egymást, és még sincs bennük semmi gyanakvás, vagy bármiféle ismeretlenségre utaló tevékenység. De akkor mégis miért…. Én is akarom érezni ezt a dolgot. Ezért maradok a csapatban. Meg fogom érteni, hogy Luffy miért viselkedik így velem, meg a többiek gondolkodását is.

Elhatározott akarattal felállok.

- Na döntöttél végre? – a mögöttem jövő kérges hangtól ijedten fordulok hátra.

- Igen, döntöttem.

- Rendben, akkor gyere…

- Lassan a testel. Honnan veszed, hogy pont ez az elhatározásom?

- A kapitány szerint mostanra már jobban félted a bajtársaid életét, mint a sajátodat.

- Ismerem a kapitányod… mondhatni. De ekkora idiótasággal még ő sem jöhetett volna.

- Akkor nem maradsz?

- Naná.

- Akkor nincs mit tenni.

Nem értem, hogy mire céloz, egészen addig, míg a semmiből valaki rám tesz egy kairouseki karkötőt, és hiába próbálom használni az erőm, nem sikerül.

- A kapitány nem szereti azt, ha nem hallgatnak rá.

- Akkor el is engedhetne…

Oldalról két férfi karon ragad, és az erdő fele kezdenek vinni.

- Hé, engedjetek…el!

Nem válaszolnak, csak a rúgkapálózásaimat állva toloncolnak tovább.

A fenébe. Lassan már beletörődve lehajtom a fejem.

Luffy…

Hírtelen lefékeznek a hurcolóim, de nem szólalnak meg. Felnézek, és meglepődötten látom, hogy Luffy, Sanji, és Nami állnak velem szemben, dühös arccal.

- Azonnal engedjétek el. – mondja Sanji.

- cöh… még mit nem, A főnök kinyír minket.

- És te Anate, miért nem tudsz szólni az ilyenről? Talán megelőzhettük volna a gondokat, azzal, hogy kikerüljük a szigetet. – mondja Nami  dühösen.

- Én nem ezt akartam!! Itt a lehetőség, hogy végleg lerendezzem a dolgokat, és ezt nem hagyom, hogy kicsússzon a kezeim közül! Meg amúgy is, mintha te szóltál volna róla!

Próbál visszaszólni, de letesz erről a szándékáról. Luffy viszont még mindig nem szólal meg.

Kihasználva az alkalmat, hogy a fogva tartóim leblokkolnak az ijesztő fejektől, állom ütőm őket könyökkel, és kiszabadulok a szorításukból. Majd a karkötőt próbálom leszedni, ami nem jár nagy sikerrel, hiszen a karkötő vastag szoros, és kulccsal nyílik.

- A fenébe. – mormogom az orrom alá.

Luffy leüti a két emberkét, Sanji meg hozzám fut.

- Hát ezt így nem tudjuk leszedni, mondja elemezgetve a karperecet.

- Tudom, hogy kinél van a kulcs.

- Nálam! – hallom meg a mély hangot, és ijedten nézek fel.

- Te meg ki vagy? – kérdezi Sanji, és feláll. Rám néz, és észreveszi ijedt tekintetem.

- Ennek a lánynak egy jó barátja.

- Én nem úgy látom. – szól közbe Nami.

Fölállok, és komoly arccal ránézek a szakállas ellenségemre.

- Döntöttem. Itt és most elintézlek.

- Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod.

27.fejezet - Elkezdődhet a bosszú! Anate bonyodalomba ütközik!

A véletlennek köszönhetem, vagy valami más keze van a dologban, de egy körözési plakátot fúj a lábamhoz

a szél, ami engem ábrázol. Luffy-ét már láttam, de a sajátom még nem túl sokszor került a kezem ügyébe, és még hallani sem véltem róla. Biztos, hogy vannak kémjeik a tengerészetben, és innen tudták meg hogy csapatban vagyok, és hogy ide jöttünk. Bár nem gondoltam, hogy ennyi év után még mindig keresnek…

 A nagy gondolkozásomat, azon idióta műsora zavarja meg, aki épp most próbál felmászni arra az állványra, amelyen kivégezték a kalózkirályt, és ez nem más, mint az-az idióta Luffy. Nem értem ilyenkor hogy mi járhat a fejében. A tömeg odatorlódik, és több tengerész is körbe veszi a területet. Nem hiszem hogy csak a csínytevés készteti a tengerészeket erre, hanem a Luffy híressé vált arca.

- Azonnal jöjjön le az emelvényről, különben le kell tartóztatnom. – mondja egy megafonnal az egyik tengerész.  Bár nem sokat ér. Közben egy ismeretlen nő jelenik meg a téren, aki bájával csábítgatja el a férfiakat. Mellette megjelenik pár köpenyes emberke is, akik leveszik a fedő ruhájukat, és megmutatkoznak az embereknek. A felismerés szöget üt belém. Buggy és csapata állnak a téren. Közben Luffy-t valaki az emelvényhez szögezi. Ez se tud nagyon vigyázni magára. Buggy helyet cserél a fickóval, aki leszögezte drága kapitányom, és a kardját lendíti. Fölállok, hiszen Luffyra hatnak az éles tárgyak, és ez mindenkinek egy nyilvános kivégzésnek tűnik.

 Bár nem hiszem, hogy támadásba lendülök, hiszen megjelenik Zoro és Sanji, hogy megakadályozzák ezt a „kivégzést”.

Közben hírtelen a szél is elkezd fújni. Túl gyors és egyenetlen, ami vihart jelent, ezért elindulok a hajó felé. Magamat láthatatlanná téve kikerülöm a pozícióba állt tengerészeket, majd hírtelen egy villám csap be az emelvényre. Ijedten nézek hátra, és szemem elé tárul az emelvény, amely lángokban áll. Az eső elkezd esni, mintha dézsából öntenék. Megtorpanva nézem az egykori emlékművet, és aggódva figyelem, hogy mi fog történni.

 Olyasmi történik, amire soha nem számítottam volna. Luffy sértetlenül áll fel, és mintha mi sem történt volna, elkezd nevetni, majd futni kezdenek a kikötő fele. Amint mellém érnek, csatlakozok hozzájuk.

 - Ezt szépen lerendezted. Hogy csináltad? – kérdezem.

- Nem tudom… én nem csináltam semmit. – mondja a teljesen őszinte választ.

Út közben leakad Zoro, majd Luffy is. Sanjit előreküldöm a hajóhoz, én meg Luffyval maradok. Egy olyan tengerészeti kapitányt fogott ki magának, aminek gyümölcsképessége van, és jóval erősebbnek tűnik. Ha talán nem jönne neki össze, akkor besegítek…

- Anate, menj te is. – utasít Luffy.

- De Luffy…

- Menj!

Elindulok a kikötő fele, de a hajót már nem látom. Biztos elvitték Namiék a tengerészet miatt. De akkor Luffy se fogja tudni, hogy merre menjen. Áhh…

 Visszafordulok, hogy félbeszakítsam a csatát, mivel most minél gyorsabban le kell lépnünk.

Amint észreveszem, hogy Luffy a földön, és felette a tengerész, megtorpanok. Látok még ott valakit, aki épp megakadályozza Luffy újbóli „kivégzését”. Amint a köpenyes ember is észrevesz, felém fordul, egy mosolyt villant, majd egy villámcsapással eltűnik.

 Feleszmélek. Luffyhoz sietek, akiről a tengerész már leszállt. Fölrángatom fektéből, és rohanok vele a kikötő fele, és egy csónakba rángatom.

- Anate, még nincs vége a harcnak. – mondja Luffy.

- Hála az égnek hogy nincs. – mondom, bár ő nem érti, hogy mire gondolok.

Ellököm a csónakot a parttól, és egy evezőt a kezembe véve, teljes erővel kezdek el evezni. Amint eltávolodunk biztonságos távolságba a parttól, Namiék a Going Merry-vel mellénk kerülnek, és felvesznek minket.

- Hát ez meredek volt. – mondja Sanji.

- Örülj, hogy nem haltál még meg. – mondom Luffynak.

- Most miért?

- Majdnem megölt, ha nem vetted volna észre.

- De mégis élek.

A fejemet fogom, és értetlenkedek. Hogy lehet ennyire idióta valaki.

- Nami. Most akkor merre megyünk? – kérdezi Zoro.

- Hát a Grand Line előtt van még egy sziget.

- És ott is megállunk? – kérdezem.

- Persze. Addig míg oda érünk, Luffy sok kajánkat fel fogja falni, szóval majd kell az utánpótlás.

Belegondolva hogy mik fognak velünk ott történni, azt kívánom, bárcsak nem csatlakoztam volna. Most ők is belekeveredtek, bár nem nagyon tudnak erről. De nem gondoltam volna, hogy pont ezen a szigeten vannak. Miért pont most kellett felbukkanniuk? Miért? Miért?

 Az emlékek gondolata könnyeket hoz a szemembe.

- Anate, valami gond van? – kérdezi Zoro.

Gyors letörlöm a könnyeimet, és mosolyogva felé fordulok.

- Nem ,semmi gond.

Még rám néz, mintha nem hinne nekem, de aztán vállát megvonva arrébb megy.

--------------------------------------------------------------

Egész út alatt, csak a tengert bámultam. Képtelen vagyok másra gondolni, csak arra, hogy bosszút állhassak. 

A horizonton meglátom a szigetet, ahol talán végre beteljesül az amit akarok.

Közelebb érve a szigethez, minden szó nélkül elhagyom a hajót, és repülve a szigetre megyek.

Van egy kikötő, és egy lakatlannak tűnő város. Benézek egy-egy ablakon, és néhol készételt látok, amik nem tűnnek őskőkoriaknak.

Végig megyek a falun, és bemegyek az erdőbe, az egyik ösvényen. Hirtelen valaki megragadja a kezem hátulról, megfordít, és a fejemhez tart egy pisztolyt. Majd amint felismer leteszi azt.

- Tudta, hogy el fogsz jönni.

- Vezess hozzá.

- Ennyire türelmetlen vagy? Hát rendben.

A férfi elindul, én meg követem. Helyenként örök figyelnek, kezükben láncokkal és bilincsekkel.

Elérünk egy őskori templom bejáratához. Megáll, és felém fordul.

- Ezt vedd fel. – mondja és egy kicsi karkötőt tart felém.

- Mi ez?

- Egy gyenge kairouseki. Nem akadályoz meg a mozgásban, de nem tudod használni a képességed. – Nem válaszolok. Megérezve gyanúmat, ő próbál nyugtatni. – Ne aggódj, nem használjuk ki. Csak egy beszélgetés, semmi több.

- Legyen. – felveszem a karkötőt. Hát érzem, hogy legyengültem, de nem elég erős ahhoz, hogy a mozgást is megakadályozza.

A férfi kinyitja az ajtót, és belépünk rajta. Belülről elég tágas, és emeleti szintjei is vannak.

- Hát megjöttél? – kérdezi egy jól ismert hang. Velem szemben, egy trónon, az a férfi ül, akinek a leginkább el akarom felejteni a létezését. – Jó nagyra nőttél. Kezdesz hasonlítani az édesa…

- Elég a beszédből. Mit akarsz tőlem?

- Azt hogy maradj itt. Tudod, te vagy az első és utolsó kísérleti alany, aki túlélte a kísérletem. Szeretnék vizsgálatokat tenni, hogy milyen hatással van rajtad 2 démongyümölcs.

- És miért kevered ebbe bele a barátaimat?

- Ők azok, akik pórul járnak, ha ellent mondasz nekem.

- A kormány úgy sem fogja hagyni. Leverlek, és kiadlak nekik.

- Nagy tévedésben vagy.

- Mi?

- Szerinted eddig kihúztuk volna, ha csak simán árulóként tartanának minket számon?

- Mire akarsz kilyukadni.

- Hát, az eszeden van még mind csiszolni…

- Te szemét… - mormogom az orrom alá.

- Maga a kormány, és a tengerészet is tud a mi kis üzletünkről. Igaz, hogy elárultuk a tengerészetet, de adtunk nekik egy okot, hogy ne ártsanak nekünk.

- Milyen ok?

- Mi uraljuk a világ összes kairouseki kinyerő és készítő üzemet. Más szóval csak az kap, akinek én megengedem, cserébe békén hagynak, és még támogatást is kapok a kísérletimhez.

- Szóval…

- Folytatni akarom a kísérleteim veled, hiszen te vagy az első, aki a természetes gyümölcse mellé, be tudott fogadni egy mesterségeset is.

- Mesterséges?

- Szerintem ennyi elég. Most menj el. Tudom, hogy a társaid ide jönnek, mond meg nekik, hogy nem mész velük tovább, és maradj itt.

Csak állok. Nem tudom elhinni. Az a férfi, aki bevezetett, kisegít. Kint leveszi rólam a kairousekit.

Csöndben, lehajtott fejjel elkezdek a falu felé sétálni. Az út közepén összetalálkozok Luffyval.

- Merre jártál? Miért nem velünk jöttél? – elindul felém, de aztán megtorpan. – valami gond van?

- Luffy. Nem mehetek veletek tovább.

- Te meg miről beszélsz? – kérdezi nevetve. – Na gyere, megyünk, mivel itt nincs senki. – Elindul, de amint észreveszi hogy nem követem, arca komolyra vált, és felém fordul.

- Anate?...

- Gyere velem. – mondom, kézen fogom, és berángatom az egyik házba.

- Mennyi kaja. – mondja, és elkezdi falni, a még láthatóan meleg ételt. Én csak nézem, és azon gondolkodok, hogy, hogyan fogom elintézni őket. Sok kairousekit tartanak itt. Engedelmeskedjek, vagy támadjak, amint Luffyék lemennek.

- Szóval, miért rángattál ide?

- Beszélnünk kell… - mondom, és leülve az egyik székre, belekezdek a múltam, azon részének elmesélésébe, amely ehhez a helyzethez tartozik.