43.fejezet - Ne veszítsd el az eszed ha nem szükséges!

Egyesek titkos belopózást ajánlanak, míg mások a frontális betörést tartják ésszerűnek. Én legszívesebben egyedül mennék.
- Nem mehetsz egyedül. Lehet hogy gyorsabban gyógyulsz az átlagnál, de az ilyen sérülések akkor sem múlnak el egy hamar, még a te esetedben sem. - szólnak rám az idősebb férfiak, akiknek nem sikerült lebeszélniük arról, hogy én is menjek.
- Akkor a terv, hogy mi betörünk, addig ti - mutat a vakmerőekre. - Atarut fogjátok féken tartani.
- Nem fog menni. - vágok közbe. - Én szembeszállok vele, addig ti fogjatok mindenkit, akit akartok.
- Na azt már ne... - szólalna meg a fő szervező, de amint szemeimbe néz, megakad torkán a szó. Biztos látja az erős bosszúvágyat rajtam. Igen. Bosszúra vagyok szomjas. Addig nem állok le, amíg nem látom a földön feküdni, akár holtan, vagy félholtan.
- Ez lesz a helyes döntés. - mondja az öreg nő is.
Többen nyugtázzák egyetértésük bólogatással, mások bizonytalanság auráját árasztják.
A tömeg megindul. Én a háttérből figyelem a csapat elszántságát.
Elérve a nagy bázist, se szó, se beszéd, kitörik a nagy kapukat a helyükről. Több tengerész pislog, mint aki azt se tudja mi van, de gyorsan reagálnak. Riasztják az embereket, és felsorakoznak a dühöngő tömeg előtt.
Az emberek minden jelzés nélkül ugranak neki a tengerészeknek. Az emberek helyet hagynak a harcoló felek között. Aki nem talált magának vetélytársat, azok a börtönöket rohamozzák meg. Én bemegyek az épületbe hogy felkutassam azt, aki rám van bízva. Nem is kell sokáig kutatnom, mert ő éppen idegesen beletúrva fekete dús hajába, a kijárat felé igyekszik, ahonnan én is érkeztem.
- Nocsak. Nem hittem volna, hogy látlak még. - mondja nagy mosollyal arcán.
- Viszont én is leszek az utolsó akit látni fogsz. - hangom fenyegető, de arca sem rezdül.
- Mondtam már. Minden gyengeségedet ismerem. Semmit nem tehetsz ellenem.
- Szerinted érdekel a véleményed?
Gyors mozdulattal terem mögöttem, és kardját előrántja. Gyorsan reagálok, és megpördülök, a távolságot pedig növelem, így a kardja éppen hogy nem ér el.
- Gyorsan mozogsz, de gondolod ez elég lesz? - kérdésének lányegét nem értem. Gyorsan mozgok. Ez az egyik fő tulajdonságom.
- Persze hogy nem lesz elég. Gyorsasággal nem tudlak darabokra tépni.
- Tetszik ez az elszántság.
Olyan hirtelen tűnik el, hogy reagálni sem tudok rá. Csak egy dolgot érzek. A fejem valahogy könnyebbé
válik. Sötétbarna madzag szerű fonalak repülnek el előttem. Szemem nagyra tágul a felismeréstől, hogy hőn szeretett hajamat vágta le. Lefagyva állok a világos folyosón, és a földön heverő egykoron hozzám tartozó tincseimet  vizslatom.
- Oh. Bocsánat. Csak nem megbántottalak? - nevet.
Tudta. Persze hogy tudta. Hiszen ez a képessége. A gyengeség gyümölcs. A hajam. Emlékszem még. Joneth mindig dicsérte a hajam. Soha nem akartam levágatni rövidre, de lenőni se hagytam. Pont olyanra hagytam, hogy Joneth megdicsérjen. De most... levágta. Igaz, maradt pár hosszabb tincs, de már sosem lesz ugyanolyan mint eddig.
Egy ideig nézi mozdulatlan gondolkodásom, majd mosollyal arcán elindul a bejárat fele. Gyorsan visszatérek a valóságba. Előtte termek, és egy jobb egyenessel megtántorítom.
- Hogy... merted. - szűröm a fogaim között.
- Bármit megteszek a győzelemért.
- Te SZEMÉT! - ordítok rá, és egy rúgással a szélső falnak irányítom, amely azonnal ki is tör. Az udvarra kerülünk. Az értetlen tömeg elkerüli a helyet, ahol az az átkozott Ataru leérkezett.
Leszállok mellé, és gyomorszájába légnyomást küldve a földbe préselem. Vért köp, és ez valamilyen okból kifolyólag igazán boldoggá tesz. Boldog vagyok, hogy szenvedni látom.
- Látom, ez segített felengedni az erődet. - mondja és szája szélét törölgetve feláll. Kardját kivonja, és szemembe néz. Egy ideig szemezünk, majd eltűnik. Most már látom. Látom hogyan mozog. Tartom vele a tempót. Párbajunk kívülállóknak inkább villanásnak tűnik. Egymásnak feszítjük kardjainkat. Ez én levegőből összesűrített pengém, és az ő acélja összekoccan, szikrázik.
- Csak nem megtanultál kardot forgatni? - hangjában a gúny még jobban felidegesít.
- A gyilkolási vágy, mindent kihoz az emberből. - válaszolom arcomon erőltetett mosollyal.
Csatánk erőteljes üteme nem hagy alább. Többen már a csatát is abbahagyták, hogy védelmet keressenek irányítatlan csapásink elől.
- Anate! - hallom meg Flowery hangját. Lelassítok, és valamiért Ataru is így tesz. Először rá néz, majd rám, majd elmosolyodik, és megint felgyorsul
Ne.
Utána rohanok, de későn érek oda, és Flowery arcán egy hatalmas vágás keletkezik. A hirtelen sebzéstől társnőm a földre esik. Chion siet a segítségére. Ataru újabb csapásra készülne, de útjába állok. Utoljára Joneth halálakor voltam ilyen dühös.
- Valami gond van?
- Rohadj meg! - ordítom rá, és számomra is hihetetlen gyorsasággal ütöm gyomorszájon. Ütéseimet sorba viszem be, és nem lassítok. Érzem ahogy vére már a kezemen is helyet foglal. Nem állok meg, hiába fekszik a földön mozdulatlanul. Valaki megfogja a kezem, mielőtt egy újabb találatot bevinnék.
- Elég lesz. - mondja Genji kezemet gyengéden tartva. Többen ijedten nézik dührohamom kifejletét. Flowery és Chion arca is eltorzul a meglepettségtől. De valahogy mégsem tudok lenyugodni.
- Eressz el...
- Nem!
Szaporán veszem a levegőt. Térdre esek, de Genji még mindig nem ereszt.
- Flowery... Joneth... - mondom halkan a két nevet. Nem akartam hogy Flowerynek bántódása essen. Meg akartam őt óvni attól, hogy megsérüljön.
- Flowery jól van, csak egy kis karcolás. Viszont nem tudom ki az a Joneth, de ha a hajaddal kapcsolatos, ne aggódj, majd megcsináljuk. - letérdel elém, és átölel. Nem viszonozom.
- Meghalt? - jön oda az egyik lázadó emberke.
- Nem. De le kell lépnünk míg fel nem ébred. Jobb lenne ha ti is így tennétek. És ha nem bánjátok, kérek pár információt.
A férfi bólogat, majd közli a tényeket az öreg nővel, aki segített nekem a sátorban.
Fölállok.
- Megyünk, most. - utasítom társaimat.
- Jól vagy Ana? - kérdezi Flo.
Nem válaszolok. Elindulok a hajónk felé, és várom, hogy kövessenek. Amint mindannyian fölkerülünk, Chionék útnak indítják a hajót.
- Biztos hogy jól vagy? - ez a kíváncsiság.
- Nem, nem vagyok jól! Hogy lehetek ennyire gyenge? A saját társaimat sem tudom megvédeni. És még ez az idegesítő random fájdalom is... az őrületbe kerget.
- Ennyi? - nevet Chion.
- Mi olyan vicces?
- Ne foglalkozz vele. Mindenre van megoldás.
- Úgy gondolod? - valahogy a beszélgetés kezdetén úgy éreztem, hogy könnyek akarnak előtörni belőlem, de mostanra sikerül eltüntetni ezt az érzést.
Szétnézek kis csapatomon, akik mosolyogva néznek rám, aminek hatására az én arcom is mosolyra rándul. Nem vigyázhatok rájuk. Nekik is erősödniük kell, csak úgy mint nekem.

42.fejezet - A kínzás gyakran fájdalommal jár!

Kinyitom szemeimet, de látni semmit nem látok. A kezeimet láncok kötik össze, amelyek gyenge Kairouseki köböl készültek, így mozogni tudok, de az erőmet használni nem. Próbálok kiszabadulni a szorító béklyótól, de csak azt érem el, hogy kidörzsölöm a csuklóm.
Látni még mindig nem látok semmit, de hangokat hallok. Egy pityergést, és egy nagy sóhajtást.
- Srácok! Ti vagytok azok? - kérdezem a sötétbe, de szerencsére válasz érkezik.
- Igen. - hallom Chion-t. Flo csak hümmög.
- Genji?
- Neki sikerült eltűnnie.
Talán sikerül csinálnia valamit, hogy kijussunk, bár ebben kételkedem.
Egy ajtó nyikorgását hallom meg, és gyenge fény szűrődik be. A rácsok előtt megáll az ember a lámpásával. Fölállok, és ráfókuszálva, megpillantom azt az utálatos vigyorát az arcán, annak az Ataru nevű srácnak.
- Ismerem a gyengeségeiteket.
Talán képesség lenne?
- Csak nem démongyümölcs használó vagy?
- Pontosan. Nem is tudom, hogy sikerült kilogikáznod.
- Csak várj, mert azt is ki logikázom, hogyan rúgjam szét a segged.
Kinyitja a rácsajtót, és elém lép.
- Ebben a helyzetben is járatod a szád?
Gyomorszájon rúg, és várja, hogy térdre essek, de nem hagyom magam.
- Makacs vagy. Szerinted emelkedni fog a vérdíjam, ha elviszem a tengerészeti főhadiszállásra a fejed?
- Kétlem.
- Áh tudom. Nem lennél a társam? Igazán érdekes lenne. Nem gondolod?
- Majd ha tengercsászárok potyognak az égből!
Arcán először csalódottság, majd megint a hatalmas vigyor. Viszont nem válaszol. Csak kimegy, és megint magunkra hagy, annyi kivétellel, hogy most meggyújt egy gyertyát, amellyel, még ha kicsit is, de ellátok, a szemben lévő cellához. Valaki van benne.
- Szerencsétlenek vagytok, hogy ti is ezt az utat választottátok. - szólal meg egy női hang.
- Te is pont ugyanúgy szerencsétlen vagy mint mi. - vágok vissza.
- Fogd be, tudom jól.
- És most mi fog történni? - kérdezi Flo.
- Talán megkínoznak. Ennek a szemétládának igazán kedvenc tevénykedése az emberek akaratának megtörése.
- És mi történik azokkal, akiknél ez bejön?
- Honnan kéne tudom?
Ezután csöndben várunk. Mindenki zavart, és fél. Vajon ő lesz a következő? Mi lesz ha sikerül megtörni az akaratát? A légkör igazán nyomasztó. Több, magát kalóznak nevező szerencsétlenség bánkódik. Szánalmasak.
Az ajtó megint nyílik. Pár tengerész lép be rajta, és az én cellám előtt állnak meg. Be is lépnek, és durván megragadva, kicibálnak.
A gyenge fényben is meglátom Flo és Chion aggódó arcát. Rájuk mosolygok, jelezve, hogy semmi baj nem lesz.
A tengerészek hosszú folyosókon vezetnek végig, míg be nem löknek egy vasajtós szobába, amely a harmadik emeleten van, ezzel meggátolva az ablakon menekülni akarókat.
- Általában az alagsori kínzószobát szoktam használni, de az ottani eszközöktől elfertőződhetnek a sebek. Nem akarom hogy meghalj. Vagyis, ne fertőzésbe halj meg.
- Gondolom saját kezűleg akarsz megölni, miután megtörted az akaratom. - forgatom a szemem.
Nem válaszol csak mosolyog.

*-*-*

Új cellámban nem érzem magam jobban. Igaz, itt már van fény, de a beáramló napfény, csak jobban engedi szétterjedni a fájdalmat a testemben. Semmi makacsságot nem sikerült kivernie belőlem, de a lábon álláshoz való erőt, sikeresen elvette. 

- És most ki jöjjön? Mondjuk az a rövid hajú lány társad? Vagy a fiú?

- Őket hagyd békén!! - ordítok rá, fájdalmaim közepette. 

Csak kilép az ajtón, én meg a földön elfeküdve küszködök. Időközben kicserélte a gyenge kairousekit normálisra, így ha maradt is bennem erő, akkor sem tudnék felállni. 

Az ajtó nyitódik, de még felnézni sem tudok. A bejövő személy leguggol mellém, és hátamra fordít. Amint meglátom ki az, nem tudom, hogy örüljek, vagy bánkódjak. 

Genji szólongat, és szörnyülködik a kinézetemen. Biztos szánalmasan festek. 

- Anate!

- Ne... ordíts... - suttogom halkan.

Átfut rajta a megkönnyebbülés, majd gyors mozdulatokkal ölébe vesz, és kivisz az épületből. Látszik, hogy tudja, merre kell menni. Egy tengerészbe sem futunk bele.

Az erdőbe megyünk, majd egy sátrakkal berakott tisztáson Genji megáll. Amint meglátják az ott lévő emberek, többen is felénk indulnak. Kérdezgetik, hogy mi történt, majd egy sátorhoz vezetnek, amely orvosi felszerelésekkel van ellátva.    

- Kairouseki. Nehéz lesz tőle megválni. - mondja a nő, aki a testem megvizsgálása után, levonja a következtetéseket. 

- Hogy érti? Nincs semmi, amivel le lehetne szedni?

- Olyan kulcs, ami kellene, csak annál a tengerészeti kapitánynál van. 

- Megszerzem.

- Nem. Egyedül biztos nem mehetsz. Kitalálok valami mást. 

- Agyag... - mondom halkan.

- Tessék? - kérdez vissza az öreg nő.

- Agyag. Ha nincs kulcsunk... csináljunk mi hozzá... - valahogy könnyebben ejtem ki a szavakat, de még mindig nehéz. 

- Tényleg. Öntsünk a kulcslyukba agyagot, majd ha megszárad, felveszi a lyuk alakját, és ki tudjuk nyitni. 

- Igazán leleményes, kapitány. - mondja Genji. 

A nő utasít pár embert agyagszerzésre.

- Flo, és Chion? Velük... mi lesz? - kérdezem.

- Te vagy a fő emberünk. Ha te épségben vagy, akkor mindenkit ki tudunk szabadítani. - a nő szavai erőteljes elszántságot tükröznek. Csak mosolygok magamban. Én is ilyen magabiztos, erős öreg nő akarok lenni. Persze, ha addig meg nem halok. 

A kezelés fájdalmas, de kis idő elteltével, a fájdalom csökken, és már csak az aggódás nem hagy nyugodni.

- Ne aggódj. Nem lesz semmi gond. - mondja.

Válaszolnék valamit, de pont most lépnek be az agyaggal, amit bele is öntenek a bilincslyukba. Az anyag azonnal megszilárdul, és a kulcs forgathatóvá válik. A bilincs kattan, és leesik a kezemről. A szétdörzsölt csuklómat is lekezelik, majd elkezdenek készülődni.

- Mit csinálnak? - kérdezem értetlenül.

- Sokan vannak ott bent, akik ártatlanok. Kiszabadítjuk őket. 

Nem válaszolok, csak mosolyogva segítek a készülődésben. 

41.fejezet - Hova kerültünk?

-Újság! - Chion rohan felém, egy nagy papírdarabkával a kezében. - Ez a Mugiwara csapat nem semmi hallod.
Kíváncsian veszem ki kezéből az újság papírt, és beleolvasok.
- "... Az Alabastai királyság fellábalása kezdetét veszi, a forradalom vége után, amely során a Shichibukai, Crocodile, lefokozás alá került. Kiüresedett helyére, a tengerészet keresi a megfelelő személyt. Egyes hírszerzőink állítják, hogy a Mugiwara csapat is jelen volt a forradalom helyszínén, sőt, még a Crocodile oldalán védelmet élvezett Nico Robin-t is besorozták csapatukba. Többen is állítják, hogy Tűzöklű Ace is megmutatkozott, de pár szemtanún kívül, semmi nem utalt ott létére..."  - olvasom fel a sorokat, a mellénk érkező kíváncsi füleknek.
- Mugiwara? - néz rám értetlenül Flowery.
- A volt kapitányom csapata.
- Érdekes csapat lehetett.
- Az is volt.
- Hogy ha te is a csapat tagja voltál, miért hagytad ott őket? - kérdezi Genji.
- Nem éreztem magam oda valónak. - sóhajtok.
- Na és mellém valónak érzed magad? - arcán hatalmas mosoly jelenik meg.
- Bocsi Genji, de nincs ehhez kedvem. - mondom.
- Valami gond van?
- Fáradt vagyok. Megyek aludni. - a kabinajtóhoz sétálok, és megállok előtte. Átfut az agyamon egy érzés, amit nem tudok hova tenni, majd benyitok, és a puha ágyban helyet foglalva álomra hajtom a fejem.

*-*-*

Nemsokkal éjfél után pattannak ki a szemeim. Flowery a másik ágyon alszik.

Kimegyek a szobából, és nagy meglepetésemre, Chionnal futok össze, aki a reggeli újságot, maga előtt tartva ül a fedélzeten, egy lámpás társaságában.

- Mit csinálsz ilyen későn? - szólok hozzá hirtelen, melynek hatására megrezzen.

- Megijesztettél. 

- Nem állt szándékomban. - mellé ülök. - Na, szóval akkor, mit csinálsz ilyen későn?

- Megfigyelek. Olyan szép ilyenkor az ég, nem?

- Persze... és az újság?

- Érdekes. Sokat írnak a tengerészetről, a feltörekvő újoncokról, és a tengerész - kalóz összecsapásokról. Kár hogy mi nem vagyunk benne.

- Hogy érted?

- Jó lenne, ha mi is beletartoznánk a feltörekvő újoncok közé.

- Semmi érdemlegeset nem csináltunk, amivel bekerülhetnénk. - mondom lehangoltan.

Lehangoltan ücsörgünk kint, egészen addig, míg csak én maradok ébren kettőnk közül. 

Meg fog fázni, ha ilyen kis semmi ruhában alszik a földön. Felkapom, és a férfi hálóba viszem, ahol beteszem az üres függőágyba. Genji is mély álomban szendereg, méghozzá beszél is közben. Milyen bájos.

Leülök a még mindig világító lámpás mellé, és hallgatom a tenger halk zúgását, és a szél süvítését. Olyan megnyugtató. Azóta nem éreztem magam ilyen nyugodtnak, mióta Joneth meghalt. Bár csak ő is itt lehetne most mellettem. Röhöghetnénk a régi szép időkön. Amikor a banya-nyanya elől menekültünk, és mikor a kisebb kalózokat szekáltuk, saját szórakozásunkra. 

Ezeken gondolkozva, csodával határos módon, nem érzékenyülök el. A könnyeim nem törnek elő belőlem. Mintha megerősödtem volna lelkileg.
Viszont ezt a gondolatmenetet, a hajó erős rázkódása szakítja félbe. A széléhez rohanok, és a tengerre nézek. Semmit nem látok a hajó alatt, és látóhatáron belül sincs semmi. Akkor mi lehetett ez? Várok egy keveset, de nem történik semmi. Lehet hogy csak egy kis földrengés.
Beletörődve, hogy csak egy természeti jelenség volt, visszamegyek a szobámba, és kényelembe helyezem magam, puha ágyamon.

*-*-*

- Anate... ébredj ~ - suttogja a fülembe Flowery.

- Nem akarok... - válaszolom rekedt hangon.

- Akkor nem kapsz reggelire sült húst ~. 

- Mintha ezzel sikerülne kikergetned. - mondom fáradt szememet dörzsölgetve.

- Viszont ahova kerültünk, egy igazán érdekes hely. 

- Mi lenne az?

- Nézd meg.

Borús képpel kelek ki az ágyból, és öltök magamra valamilyen öltözéket. Kisétálok, és egy tengerészhordával találom szembe magamat, akik pisztolyukat felém tartva várnak valamire.

- Ne próbálj támadni, ha nem akarod, hogy lyukak díszítsék a mellkasod. - mondja nekem célozva, az egyik előtűnő tengerész, amely szerintem, nem csak kis tiszti rangot visel. 

- Hol vannak a többiek? - bár amint felteszem a kérdést, szemem sarkából megpillantom két férfi társamat,  akik lekötözve állnak, pár tengerésszel körbevéve.

- Flowery ~ - szólok hátra társnőmnek, aki bűnbánó arccal jön elő.

- Bocsánat. Azt mondták lelövik őket, ha nem hozom elő a többieket.

- Ennyien vagytok?!- ordít rá a férfi, aki nem is tűnik nálunk sokkal idősebbnek, más szóval a srác megnevezés jobban illik rá. 

- Pontosan. - válaszolom rezzenéstelen arccal. - Szóval, mire is ez a nagy felhajtás?

- A körzetembe értetek, és én nem hagyom, hogy szabadon mászkáljatok az én hatáskörömben. Főleg, hogy te - mutat rám. - még vérdíjjal is meg vagy áldva. 

- Akkor elég lenne, ha engem fognál el, és őket elengednéd...

- Szó sem lehet róla. Vigyétek őket. - utasítja a tiszteket. 

Bilincset raknak rám, ami nem kairouseki. Szóval nem tudnak a gyümölcsömről. Akarok valami vicceset csinálni, kihasználva hogy milyen tudatlanok.

Az én karomat fogó tengerészt arcon csapom hajammal, aki orrához kap, ezzel elengedve bilincsemet. Viszont azonnal felváltják, és már egy másik tiszt ragadja meg bilincsbe vert karom.

- Úgy tűnik, nem adod magad harc nélkül. - mondja arcán nagy mosollyal a srác, és kardját megfogva, hajam után nyúl, gondolom azzal a céllal, hogy levágja. 

Nem hagyok lehetőséget neki. Kibújok a látszólagos fogságomból, és társaim kiszabadítására indulok.

Nem sikerül még Flowery-hez sem eljutnom, hiszen a fekete hajó srác, hatalmas sebességével elém kerül. 

- Hogy hívnak? - kérdezem tőle.

- Ataru. Viszont neked nem kell bemutatkoznod, Szélkirálynő Anate. - kardját felém tartja, és vészjósló szemekkel mered rám. 

- Oh, szóval már a "Szélkirálynő" jelzőt is berakták a nevem elé? Elég lett volna a nevem is. - bosszankodom. - De várj. Akkor tudnod kellett volna, hogy van gyümölcsöm.

- Mindvégig tudtam róla. De egy ilyen unalmas helyen, kell találni valami szórakozást. 

- Szóval, hogy velem megmérkőzöl, szórakozásnak számítod?

- Pontosan.

- Szóval te egy fiatal tengerész vagy, szadista hajlamokkal. Hm, érdekes párosítás.

Látszódik rajta, hogy kezd ideges lenni. 

Kihasználom figyelmetlenségét, és gyorsan leütöm egy széllökéssel a Flowery-t gúzsba kötő tiszteket, és megszabadítom szintén nem kairousekiből felépülő bilincsétől. 

Hogy a fiúkat is kiszabadítsam, az Ataru nevezetű ideges tengerész megakadályozza. Viszont szerencsémre, csak rám koncentrál, így Flowery könnyedén kisegíti őket. 

- Most mihez is akarsz kezde... - torkomon akad a szó. - Csak... most... ne. - nyögöm ki a szavakat, amelyek nehezemre esnek, mivel a feltörő vér gátolja a hangképzést. 

Félig a földre térdelek, és próbálok nem összeesni fájdalomérzetemben. 

- Veled meg mi történt? - gúnyos hangja alapból zavaró volt, de most még inkább kikészít. 

Nem bírom tovább.

Vért köhögök fel, és oldalamra esek. Félig nyitott szemmel látom, ahogy csapatom tagjai próbálnak a közelembe jutni, félresöpörve a kis szintű tengerész hordát. Látószögembe viszont a srác kerül be, és leguggolva elém, farkasszemet nézek, sárgászöld szemeivel. 

- Igazán gyenge vagy. Csodálkozom, hogy kalóznak mered hívni magad. - arcán hatalmas vigyor, amely egyre jobban idegesít.

- Fogd... be... - erősködök a visszavágással.

Szemeim lassan becsukódnak, és Chionék felém tartó képe, elhomályosodik. Az egyetlen dolog, ami utoljára látok, az Ataru gúnyos vigyora.