Amint ezek a szavak elhangoznak, több ember is megjelenik a
házak között, kezükben fegyverekkel.
- Látom, nem tudjuk elkerülni a komolyabb harcot. – mondom
eléggé lehangolóan.
- Csakis neked köszönhető. – mondja, miközben arca a
mosolygósból átvált komolyra.
Hátranézek, és megkönnyebbülve veszem, észre, hogy Luffyék
készen állnak a harcra. Ez most Luffy-nak lesz nehéz, a kairouseki miatt, még
jó hogy itt van Nami és Sanji.
Futni kezdek a férfi felé, és kezemet ütésre emelem.
Megütném, de kitér. Ezt sokszor eljátszom rúgással, még több ütéssel, de egyik
sem használ. Mindegyik elől kitér. Lihegni kezdek. Még senki nem fárasztott ki
ennyire, mióta megettem a gyümölcsöm. Igaz most nem tudom használni. Lehet,
hogy emiatt a karperec miatt is lettem könnyen fáradékony.
- Csak nem kezdesz fáradni? – kérdezi mosolyogva.
- Neeemmm…. Szerinted? Azért csinálom, hogy véletlen
lenyeljek egy legyet. – mondom gúnyosan, szememet forgatva.
- Látom, viccesre veszed a dolgokat. Még akkor is, mikor
tudod, hogy vesztésre állsz?
- Ha nem tenném, talán magam is elhinném ezt. Ezzel is idegesítem
az ellenfelem. – mondom mosolyogva. Ez végül is nem csak megszokás, de ha az
ember dühös, illetve ideges, akkor elveszti a fejét, így könnyebb legyőzni. Néha
áldom, hogy ilyenre vagyok képes.
- Igazad van, tényleg kezdek ideges lenni. Tudod mit? Akkor
most én jövök. – Elkezd rohanni felém.
- Nami! – szólok narancssárga hajú társamnak, aki épp lever
magáról pár kardos fickót. – Szólj Zoroéknak, és keresd meg ennek a kulcsát. –
Mutatom a kezemen lévő szürke karperecet.
Ő bólogat, és elindul a hajó felé.
Visszafordulok, hogy meglessem, hogy áll az ellenfelem, és
egyből egy ütést kapok az arcomra, amitől hátratántorodok. Az arcomon
keletkezett seb vérzik.
- Nincs min meglepődnöd, egy átlagos ember reflexei is
jobbak most a tiédnél.
Teljesen igaza van. Bár ha nem lenne gyümölcsöm, akkor sem
tudtam volna ezt kikerülni. Ahhoz túl váratlanul jött.
- És most folytassuk. – mondja és gyomorszájon vág. A
fájdalomtól térdre esnék, de ő nem hagyja. Hajamat megfogja és felemel. - Az
engedetlenek ezt kapják.
Fél kezével a hajamat fogja, a másikkal üt, majd a földre
dob. Próbálnék fölállni, de ő a fejemre lép, és a földön tart.
- Mondtam olyan lehetőséget, hogy a barátaid, és te is
nyugodtan elmehettek? Mióta rátetted a lábad erre a szigetre, azóta megvan
pecsételve a jövőd. Kísérleti patkányként fogod leélni a hátralévő életed! –
mondja röhögve. De lefagy az arcáról a mosoly, amint Luffy pofán üti. Leszáll a
fejemről. Sanji fut oda hozzám, és fölsegít. Luffy mellette a kezét tördeli.
- És azt mondta valaki, hogy ilyet tehetsz a társammal?! –
ordít rá Luffy.
Körbenézek, és a földön fekvő embereket látom, meg Zorot,
aki megy vissza a hajóhoz, oldalán Usoppal.
- Srácok…
- Most ne szólj bele. Látjuk hogy egyedül nem megy, és még
az emlékek is akadályoznak, szóval hagyd ezt ránk. – mondja Sanji úgy hogy rám
se néz.
Lehajtom a fejem. Nami megjelenik mellettem, és előveszi a
megszerzett kulcsot. Leszedi a kezemről a karperecet.
- De ez… a bosszúm…
- Az anyukád nem lenne büszke rád, ha megölnél valaki a
halála miatt.
Kezd megint felmenni bennem a pumpa.
- Ne gyertek ezzel a szöveggel. Minden könyvben ezzel
nyugtatják az embert. Ez már unalmas. Ha megölném azt, aki megölte őt, akkor
minden megoldódna! Ne kezeljetek már úgy mint egy gyereket!
- Na és veled mi lenne? Jobban éreznéd magad, ha mindent
egyedül csinálnál? Csak a magány fog téged övezni, semmi más… - szerintem Sanji
befejezte volna, ha Luffy nem szól közbe.
- Ha nem tapasztaltad meg eddig, hogy milyen másokra is
támaszkodni, akkor mi most ráveszünk hogy megtudd…
- Luffy… te idióta. – mondom halkan, és lehajtott fejjel
várom a fejleményt.
- Szóval azt hiszed, meg tudod menteni? – kérdezi a
szakállas férfi.
Luffy nem szól semmit, csak támadásba lendül.
- Gomu gomu no…
- Ez nem fog működni…
- Bazooka!!
A szakállas arcának megfigyelésére nem maradt idő, hiszen a
látóhatáron kívülre repült.
Az hogy ilyen gyorsan lerendezte, és az hogy én nem tudtam
vele semmit se kezdeni, elszégyenít.
Luffy próbálna elmenni mellettem, de megállítom. A fejem még
mindig le van hajtva.
- Köszönöm.
- Ugyan, ez semmiség volt.
Erre a kijelentésére összerázkódom. Hogy lehet hogy neki
sikerült, nekem meg nem? Miért vagyok ilyen gyenge?
- Viszont azt nem értem, hogy ami a házban történt az mi
volt. – mondom neki, már felemelt fejjel.
- Azzz…. Hát azt én se tudom. Mintha késztetést éreztem
volna, hogy megvédjelek.
Az arcomon pír jelenik meg.
- Mennyünk. Sanji csinálsz nekem valamit? Mindjárt éhen halok.
- Csinálj magadnak!
- És nekem csinálsz? – kérdezem.
- Persze, mit szeretnél?
- És én miért nem kapok?
- Azért mert a házban mindent megettél, ami volt. – mondom
félrefordítva a fejemet.
- De…
- Nincs de!
Visszamegyünk a hajóhoz, és eszünk.
- Indulhatunk? Vár már minket a Grand Line.
Mindenki egyszerre mondja az igent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése