- Emiatt aggódsz? Elbánok vele, és nem kell
többet vele foglalkoznod.
- Luffy, nem azért mondtam ezt el
neked, hogy segítséget kérjek, hanem hogy megértsd, ezt egyedül akarom
megoldani.
- És ezért mondtad, hogy nem jössz
velünk tovább?
- Végre felfogtad…
- Akkor elsunnyogunk. Úgy sem
jönnének utánunk a Grand Line-ra.
- Mégse fogtad fel…
- De, most felfogtam. És nem
oldhatod meg egyedül. Vagy mi is segítünk, vagy veled együtt elhagyjuk a
szigetet még ma.
- Luffy…
- Nem fogadok el ellenérvet!
- De Luffy… - kezdek egyre
idegesebb hangnemben beszélni.,
- Nincs semmi de…
- MI LENNE, HA EGYSZER FIGYELNÉL
RÁM?! – ordítok rá, még egy számomra is ismeretlen
hangerősséggel.
Ő megilletődve néz rám.
- Utálsz engem vagy mi? Senki mást
nem irányítasz ilyen téren, csak engem! Talán tényleg megfontolom, hogy kilépek
a csapatból! – ordítok a fejére, és hangos ajtóbecsapással, elhagyom a házat. A
kikötőbe megyek, és leülök. Felhúzom a térdem, és ráteszem a fejem.
- Valami gond van? – jön oda
hozzám Sanji. – Csak úgy eltűntél a hajóról, minden szó nélkül… - amint
észreveszi, hogy nem vagyok éppen a legboldogabb percemben, letérdel mellém.
- Szeretnél beszélni róla? –
kérdezi.
- Nem igazán. – mondom halkan az
orrom elé.
- Ha mégis meggondolnád magad, a
hajón leszünk. Majd készítek neked valami finomat. – mondja az arcán mosollyal,
és elmegy.
Miért viselkedik itt mindenki
ilyen kedvesen. Még csak most ismertük meg egymást, és még sincs bennük semmi
gyanakvás, vagy bármiféle ismeretlenségre utaló tevékenység. De akkor mégis
miért…. Én is akarom érezni ezt a dolgot. Ezért maradok a csapatban. Meg fogom
érteni, hogy Luffy miért viselkedik így velem, meg a többiek gondolkodását is.
Elhatározott akarattal felállok.
- Na döntöttél végre? – a mögöttem
jövő kérges hangtól ijedten fordulok hátra.
- Igen, döntöttem.
- Rendben, akkor gyere…
- Lassan a testel. Honnan veszed,
hogy pont ez az elhatározásom?
- A kapitány szerint mostanra már
jobban félted a bajtársaid életét, mint a sajátodat.
- Ismerem a kapitányod… mondhatni.
De ekkora idiótasággal még ő sem jöhetett volna.
- Akkor nem maradsz?
- Naná.
- Akkor nincs mit tenni.
Nem értem, hogy mire céloz,
egészen addig, míg a semmiből valaki rám tesz egy kairouseki karkötőt, és hiába
próbálom használni az erőm, nem sikerül.
- A kapitány nem szereti azt, ha
nem hallgatnak rá.
- Akkor el is engedhetne…
Oldalról két férfi karon ragad, és
az erdő fele kezdenek vinni.
- Hé, engedjetek…el!
Nem válaszolnak, csak a
rúgkapálózásaimat állva toloncolnak tovább.
A fenébe. Lassan már beletörődve
lehajtom a fejem.
Luffy…
Hírtelen lefékeznek a hurcolóim,
de nem szólalnak meg. Felnézek, és meglepődötten látom, hogy Luffy, Sanji, és
Nami állnak velem szemben, dühös arccal.
- Azonnal engedjétek el. – mondja
Sanji.
- cöh… még mit nem, A főnök kinyír
minket.
- És te Anate, miért nem tudsz
szólni az ilyenről? Talán megelőzhettük volna a gondokat, azzal, hogy kikerüljük
a szigetet. – mondja Nami dühösen.
- Én nem ezt akartam!! Itt a
lehetőség, hogy végleg lerendezzem a dolgokat, és ezt nem hagyom, hogy
kicsússzon a kezeim közül! Meg amúgy is, mintha te szóltál volna róla!
Próbál visszaszólni, de letesz erről a szándékáról. Luffy
viszont még mindig nem szólal meg.
Kihasználva az alkalmat, hogy a fogva tartóim leblokkolnak
az ijesztő fejektől, állom ütőm őket könyökkel, és kiszabadulok a
szorításukból. Majd a karkötőt próbálom leszedni, ami nem jár nagy sikerrel,
hiszen a karkötő vastag szoros, és kulccsal nyílik.
- A fenébe. – mormogom az orrom alá.
Luffy leüti a két emberkét, Sanji meg hozzám fut.
- Hát ezt így nem tudjuk leszedni, mondja elemezgetve a
karperecet.
- Tudom, hogy kinél van a kulcs.
- Nálam! – hallom meg a mély hangot, és ijedten nézek fel.
- Te meg ki vagy? – kérdezi Sanji, és feláll. Rám néz, és
észreveszi ijedt tekintetem.
- Ennek a lánynak egy jó barátja.
- Én nem úgy látom. – szól közbe Nami.
Fölállok, és komoly arccal ránézek a szakállas ellenségemre.
- Döntöttem. Itt és most elintézlek.
- Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése