40.fejezet. - Utálom a gyerekeket!

Lassan estefelé jár az idő, és fáradtan mennék éjszakai szálláshelyemre, amikor is egy meglepetés vendég jelenik meg a hajón. A kis törpe, akit legszívesebben miszlikbe aprítanék.

- Mi szél hozott erre? – kérdezem, igazán szokatlan kedvességgel.

- Meg foglak ölni. – mondja, ölni vágyó szemekkel.

- Miért is?

- Nem vihetitek el a bátyám. Ő az egyetlen, aki maradt nekem!

- És mi van a falusiakkal? Ha jól láttam, ők kedvelnek téged.

- Én utálom őket. Mindig az én problémáimmal törődnek.

- Talán ezért mert sajnálnak, szeretnek… - találgatok, de csak megint rám néz, szúrós tekintetével.

- Akkor sem vihetitek el. Neki örökre mellettem kell maradnia…

Biztos befejezte volna a mondatot, de a pofonomnak hála, erre nem lett esélye. Mostanra pirossá vált arcával, és kicsit bekönnyezett szemeivel rám néz, és értetlenül simogatja sajgó orcáját.

- Azt hiszed, tudod, hogy mi kell neki? Csak egy szánalmas chibi vagy, aki arra sem érdemes, hogy nemesi rangban éljen. Egy nagy vesztes vagy, semmi több.

- Ez csak a szegények kifogása. – suttogja maga elé, de ugyan úgy megkapja a következő pofont. – Nem tudsz te semmit! – ordítja a képembe, és elrohan.

- A te hibád. – mormogom az orrom alá.

- Megint ő? – jelenik meg Flo a szobánk ajtaja előtt.

- Ja. – fejemet vakarva megyek el mellette, be a szobába.

- Nem vagy túl kegyetlen vele?

- Nem! Valakinek belé kell verni az észt.

- Talán mégis csak kedves vagy vele. – mondja maga elé, de nem sokat értek belőle.

- Mit mondtál? – kérdezek vissza.

- Semmit. – mondja mosolyogva.

*-*-*

Másnap reggel, arra kelek, hogy Chion és Flo kint társalognak. Kómásan és pizsamában megyek én is ki. A társaim között és Genji foglal helyet, akivel szemezésbe kezdünk. Ő lép ki először belőle, és végigvizslat. Elpirulva ordítok rá.

- Te meg mit csinálsz? Perverz.

- Szép a pizsid.

- Kopj le. – mondom és visszarohanok a szobámba, hogy gyorsan magamra kapjak valamit, de a szekrényem olyan hiányos, hogy ha akarnék, se tudnék semmi értelmeset kihozni belőle.

- Oké, próbálkozzunk meg valamivel. – suttogom, és kezemet meglendítve veszem használtba képességemet.

Azonnali hatást érek el, hiszen egy ruha szett kerül rám, amelyeket eddig még boltokba sem láttam.

Vidám arckifejezéssel lépek ki a szobából, amire meg is kapom a rám ható kérdő tekinteteket.

- Azt mondtad, kopjak le. Sajnálom, de mint mondtam a barátaidnak, ez nem áll szándékomban.

- Mi ez a hírtelen udvariaskodás? – sóhajtok. – Teljesen mindegy. Beszéltél a húgoddal?

- Nem. Csak sírva elrohant mellettem, még tegnap este, és bezárkózott a szobályába. Mondtál neki valamit?

- Igen, mondtam… - kuncogok. – de semmi rosszat.

- Tudom, mit gondolsz.

- Tessék?

- Eléggé udvariatlan, goromba, és neveletlen. De ennek meg van az oka.

- Hallgatom.

- Még fiatal volt, mikor az igazi szüleink meghaltak. Mindig pótszülőket szereztek be nekünk, hogy jó benyomást keltsünk, ha más nemesi családok jöttek látogatóba. Sajna gyakran váltogatták egymást, így Lisa, aki megkedvelte őket, egy idő után mindenkivel bunkó lett. Pedig kicsi korában milyen kis cuki volt…- elgondolkodóan nézi a padlót.

- Ne is folytasd. – szólok közbe. – A húgod most már a múlté. A csapatunk tagja vagy, így nincs, mi visszatartson.

- Anate… te olyan jó szívű vagy. – ugrana Genji a nyakamba, de csak a padlót tudja átölelni, hírtelen félrelépésem következtében.

Viszont megint szembe találkozunk, egy nem várt személlyel. Vagyis inkább, én egyáltalán nem akartam már vele találkozni.

- Bátyus. – a lány, műkönnyekkel szemében, néz szomorú arckifejezéssel bátyjára, aki semmiféle sajnálatot nem mutat ki irányába.

- Elmegyek, Lisa.

- Nem mehetsz. Neked…

- Ajj, ne kezd már megint. – szólok közbe. Már épp készülnék ledobni a fedélzetről, amikor is Genji elém kerül, és megállít.

- El kell neki mondanom valamit. – mondja, és letérdel a chibi elé. – Lisa, te nem vagy a húgom.

Erre a kijelentésre mind meglepetten figyelünk fel. Akkor mi a fészkes fenéről beszélt eddig?

- Azt hittem, hogy jó lesz, ha nem mondom el. De csak magam alatt vágtam a fát.

A lány hírtelen könnyezésben tör ki.

- Szóval…

- Hagyjuk a beszédet. Indulnunk kell. A log beállt. – szólalok meg.

- Bátyus…

- Azt mondtam takarodj! –ordítok rá nagyobb hangerővel, és egy széllökéssel takarítom le a hajóról.

- Még mindig kegyetlen vagy. – jegyzi meg Chion.

- Utálom a gyerekeket. – mondom, és ezzel lezárva a témát, elindulunk, egy talán, kalandosabb sziget felé.