- Nem mehetsz egyedül. Lehet hogy gyorsabban gyógyulsz az átlagnál, de az ilyen sérülések akkor sem múlnak el egy hamar, még a te esetedben sem. - szólnak rám az idősebb férfiak, akiknek nem sikerült lebeszélniük arról, hogy én is menjek.
- Akkor a terv, hogy mi betörünk, addig ti - mutat a vakmerőekre. - Atarut fogjátok féken tartani.
- Nem fog menni. - vágok közbe. - Én szembeszállok vele, addig ti fogjatok mindenkit, akit akartok.
- Na azt már ne... - szólalna meg a fő szervező, de amint szemeimbe néz, megakad torkán a szó. Biztos látja az erős bosszúvágyat rajtam. Igen. Bosszúra vagyok szomjas. Addig nem állok le, amíg nem látom a földön feküdni, akár holtan, vagy félholtan.
- Ez lesz a helyes döntés. - mondja az öreg nő is.
Többen nyugtázzák egyetértésük bólogatással, mások bizonytalanság auráját árasztják.
A tömeg megindul. Én a háttérből figyelem a csapat elszántságát.
Elérve a nagy bázist, se szó, se beszéd, kitörik a nagy kapukat a helyükről. Több tengerész pislog, mint aki azt se tudja mi van, de gyorsan reagálnak. Riasztják az embereket, és felsorakoznak a dühöngő tömeg előtt.
Az emberek minden jelzés nélkül ugranak neki a tengerészeknek. Az emberek helyet hagynak a harcoló felek között. Aki nem talált magának vetélytársat, azok a börtönöket rohamozzák meg. Én bemegyek az épületbe hogy felkutassam azt, aki rám van bízva. Nem is kell sokáig kutatnom, mert ő éppen idegesen beletúrva fekete dús hajába, a kijárat felé igyekszik, ahonnan én is érkeztem.
- Nocsak. Nem hittem volna, hogy látlak még. - mondja nagy mosollyal arcán.
- Viszont én is leszek az utolsó akit látni fogsz. - hangom fenyegető, de arca sem rezdül.
- Mondtam már. Minden gyengeségedet ismerem. Semmit nem tehetsz ellenem.
- Szerinted érdekel a véleményed?
Gyors mozdulattal terem mögöttem, és kardját előrántja. Gyorsan reagálok, és megpördülök, a távolságot pedig növelem, így a kardja éppen hogy nem ér el.
- Gyorsan mozogsz, de gondolod ez elég lesz? - kérdésének lányegét nem értem. Gyorsan mozgok. Ez az egyik fő tulajdonságom.
- Persze hogy nem lesz elég. Gyorsasággal nem tudlak darabokra tépni.
- Tetszik ez az elszántság.
Olyan hirtelen tűnik el, hogy reagálni sem tudok rá. Csak egy dolgot érzek. A fejem valahogy könnyebbé válik. Sötétbarna madzag szerű fonalak repülnek el előttem. Szemem nagyra tágul a felismeréstől, hogy hőn szeretett hajamat vágta le. Lefagyva állok a világos folyosón, és a földön heverő egykoron hozzám tartozó tincseimet vizslatom.
- Oh. Bocsánat. Csak nem megbántottalak? - nevet.
Tudta. Persze hogy tudta. Hiszen ez a képessége. A gyengeség gyümölcs. A hajam. Emlékszem még. Joneth mindig dicsérte a hajam. Soha nem akartam levágatni rövidre, de lenőni se hagytam. Pont olyanra hagytam, hogy Joneth megdicsérjen. De most... levágta. Igaz, maradt pár hosszabb tincs, de már sosem lesz ugyanolyan mint eddig.
Egy ideig nézi mozdulatlan gondolkodásom, majd mosollyal arcán elindul a bejárat fele. Gyorsan visszatérek a valóságba. Előtte termek, és egy jobb egyenessel megtántorítom.
- Hogy... merted. - szűröm a fogaim között.
- Bármit megteszek a győzelemért.
- Te SZEMÉT! - ordítok rá, és egy rúgással a szélső falnak irányítom, amely azonnal ki is tör. Az udvarra kerülünk. Az értetlen tömeg elkerüli a helyet, ahol az az átkozott Ataru leérkezett.
Leszállok mellé, és gyomorszájába légnyomást küldve a földbe préselem. Vért köp, és ez valamilyen okból kifolyólag igazán boldoggá tesz. Boldog vagyok, hogy szenvedni látom.
- Látom, ez segített felengedni az erődet. - mondja és szája szélét törölgetve feláll. Kardját kivonja, és szemembe néz. Egy ideig szemezünk, majd eltűnik. Most már látom. Látom hogyan mozog. Tartom vele a tempót. Párbajunk kívülállóknak inkább villanásnak tűnik. Egymásnak feszítjük kardjainkat. Ez én levegőből összesűrített pengém, és az ő acélja összekoccan, szikrázik.
- Csak nem megtanultál kardot forgatni? - hangjában a gúny még jobban felidegesít.
- A gyilkolási vágy, mindent kihoz az emberből. - válaszolom arcomon erőltetett mosollyal.
Csatánk erőteljes üteme nem hagy alább. Többen már a csatát is abbahagyták, hogy védelmet keressenek irányítatlan csapásink elől.
- Anate! - hallom meg Flowery hangját. Lelassítok, és valamiért Ataru is így tesz. Először rá néz, majd rám, majd elmosolyodik, és megint felgyorsul
Ne.
Utána rohanok, de későn érek oda, és Flowery arcán egy hatalmas vágás keletkezik. A hirtelen sebzéstől társnőm a földre esik. Chion siet a segítségére. Ataru újabb csapásra készülne, de útjába állok. Utoljára Joneth halálakor voltam ilyen dühös.
- Valami gond van?
- Rohadj meg! - ordítom rá, és számomra is hihetetlen gyorsasággal ütöm gyomorszájon. Ütéseimet sorba viszem be, és nem lassítok. Érzem ahogy vére már a kezemen is helyet foglal. Nem állok meg, hiába fekszik a földön mozdulatlanul. Valaki megfogja a kezem, mielőtt egy újabb találatot bevinnék.
- Elég lesz. - mondja Genji kezemet gyengéden tartva. Többen ijedten nézik dührohamom kifejletét. Flowery és Chion arca is eltorzul a meglepettségtől. De valahogy mégsem tudok lenyugodni.
- Eressz el...
- Nem!
Szaporán veszem a levegőt. Térdre esek, de Genji még mindig nem ereszt.
- Flowery... Joneth... - mondom halkan a két nevet. Nem akartam hogy Flowerynek bántódása essen. Meg akartam őt óvni attól, hogy megsérüljön.
- Flowery jól van, csak egy kis karcolás. Viszont nem tudom ki az a Joneth, de ha a hajaddal kapcsolatos, ne aggódj, majd megcsináljuk. - letérdel elém, és átölel. Nem viszonozom.
- Meghalt? - jön oda az egyik lázadó emberke.
- Nem. De le kell lépnünk míg fel nem ébred. Jobb lenne ha ti is így tennétek. És ha nem bánjátok, kérek pár információt.
A férfi bólogat, majd közli a tényeket az öreg nővel, aki segített nekem a sátorban.
Fölállok.
- Megyünk, most. - utasítom társaimat.
- Jól vagy Ana? - kérdezi Flo.
Nem válaszolok. Elindulok a hajónk felé, és várom, hogy kövessenek. Amint mindannyian fölkerülünk, Chionék útnak indítják a hajót.
- Biztos hogy jól vagy? - ez a kíváncsiság.
- Nem, nem vagyok jól! Hogy lehetek ennyire gyenge? A saját társaimat sem tudom megvédeni. És még ez az idegesítő random fájdalom is... az őrületbe kerget.
- Ennyi? - nevet Chion.
- Mi olyan vicces?
- Ne foglalkozz vele. Mindenre van megoldás.
- Úgy gondolod? - valahogy a beszélgetés kezdetén úgy éreztem, hogy könnyek akarnak előtörni belőlem, de mostanra sikerül eltüntetni ezt az érzést.
Szétnézek kis csapatomon, akik mosolyogva néznek rám, aminek hatására az én arcom is mosolyra rándul. Nem vigyázhatok rájuk. Nekik is erősödniük kell, csak úgy mint nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése