4.fejezet - A segítség? Egy szalmakalapos fiú

- Most meg miért futunk el? – kérdezem tőle a nagy rohanás közepette.

- Mert ők tudják… azt. – nem mondja ki teljesen.

- Mit tudnak? – kérdezem vissza.

- Azt, ami 7 évvel ezelőtt történt veled.

Mííííí…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Berohanunk az erdőbe, jó mélyre. Nem szeretek futni. Túl fárasztó. Már levegőt is alig kapok.

Joneth észreveszi, és lelassít, majd megáll.

- Már elég messzi vagyunk a várostól, biztos leráztuk őket. – mondja, és leül egy fa tövébe. Én követem a példáját. Nem értem, honnan tudja, hogy ők tudják a titkom?

- Ömm… honnan tudod hogy ismerik azt? – kérdezem, mert nem tudok lehetséges választ találni rá.

- Pofon egyszerű. Mikor a vén szatyor nevelőd bezárva tartott, hogy ne találkozhass velem, akkor jött pár kalóz a városba. Én épp ott voltam, és figyeltem őket, tudod az információ szerzésért. És a akkor mondták, hogy téged keresnek, de mivel nem találtak elmentek. – mondja a nem túl hosszú történetet Joneth.

- És honnan tudta meg? – tudom buta kérdés, de jelen helyzetbe nem tudok gondolkodni.

- Szerintem találkoztak azokkal, akik azt tették veled, és valamit megbeszéltek.

Tudom, hogy most a legegyszerűbb dolgokra sem tudok válaszolni, de olyan jó hallani azt ahogy beszél. Megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. De most belegondolva – igen ez most nekem is furcsa – mi a fenéért menekülök, ha nem hat rám semmi fizikai támadás.

- Amúgy, miért is menekülünk? Engem nem tudnak elkapni, te pedig elsunnyoghattál volna. – mondom Jonethnek.

- Nem hiszem.

- Miért?

- Mert ha beszélt azokkal, akkor biztos adtak neki olyan kő izét. – És tényleg. Hogy én erre miért nem gondoltam?

Hírtelen zajra leszek figyelmes. A fához lapulok, Joneth pedig szintén ezt teszi. Egy pár pillanat múlva újabb zaj jön, és már nagyon közel van hozzánk. Aztán a fám mögül valami megjelenik. Egy drót. Többször körbemegy a fa körül, aztán odatapad. És természetesen én is beszorulok. Most komolyan, ennél rosszabb már nem lehet a napom. Vagy talán mégis.

Egy torz vigyorral rendelkező, torzonborz kalóz jön elő a fám mögül.

- Hát megvagy. – mondja, és mély, idegesítően dörmögő hangján, elkezd nevetni. Közben én, fél szemmel figyelem, hogy társam, elővesz egy bicskát, és nekirohan a férfinak. De nem sikerül neki. A torzonborz a földre nyomja. És szerintem hülye vagyok, mert egy szép repedés keletkezett Joneth alatt. Igen biztos. Mert ha ilyen erősen ütötte a földnek, akkor… áhh ez nem az én napom.

- Anate, menekülj! – ordít rám Joneth. Hát én mennék, csak épp nem tudok.

- Nem megy. – megint ez a kairoseki, miért nem tud lekopni rólam? Ha nem létezne, akkor semmi nem állhatna az utamba... a tengeren kívül.  De ha nem megy a gyümi erőm, akkor fizikait kell használnom.

Próbálok kijutni, de még a mozgolódás is lehetetlen számomra. Ez a drót izé erősen fog.

- Hiába próbálsz menekülni, nem fog menni. – mondja és megint nevet. Túl sok a nevetős kalóz. Meg pont ilyenkor vágnék be, egy nem mondod fejet.

- Tudod torzonborz bácsi, ha nem lenne démongyümölcsöm, akkor egy fadarabbal elintéznélek, de hát, mily kegyetlen a sors, nem igaz? – vágom oda gúnyosan, bár szerintem kicsit furcsán sikerült.

- Idegesítő vagy.  – morog egyet mély hangján.

- Én idegesítő? Én inkább a hangodnak mondanám, tudod mit? Inkább ne válaszolj, még a végén a károgás lesz az altató dalom. – ingerelem föl. Bár tudom, hogy nem kéne, de nem bírok megállni, hogy ne csináljam. Meg ezzel tuti felidegesítettem. Remélem, nem kezd el beszélni.

- A főnök végülis nem mondta, hogy élve vigyelek oda hozzá. – bingo.

Leveszi a lábát Jonethról, és egy kardot ránt elő. A fene, ezt jól megcsináltam. Miért nem tudom befogni a pofám? És még le is vagyok gyengülve, meg sebezhető vagyok.

Joneth föltántorog, és próbál a torzonborza ugrani, de pár kisebb rangú kalóz megállítja. Most épp velük harcol.

 - Remélem elbúcsúztál mindenkitől. – mondja dörmögős hangján. A fene, megszólalt. Várjunk, ennek most nincs itt az ideje.

Nem halhatok meg. Még ezeregy dolog van, amit meg kell csinálnom. Még igazi kalózzá sem váltam.

A férfi felemeli a kardját. Felkészül. És suhint.

Én lecsukott szemekkel várom, hogy az életem, kínkeserves véget érjen. De nem történik meg. Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy valaki áll előttem. Egy fiú. Szandál, kék gatya, piros ingféleség, fekete haj, és sárgás szalmakalap.

Egy puffanást hallok. Oldalra nézek, és a torzonborz a közeli fákat kidöntve repül, vagy 10 métert. Mi a fene? Ezt hogy? A fiú csinálta?

Meglepődve nézek a fiúra. Ő felém fordul, és az arcán a dühöt látom. De még kisebb több érzelmet. Talán még az öröm is ott van.

- Jól vagy? – kérdezi.

- I… igen. – mondom, de még mindig meg vagyok lepődve. Hogy lehet ekkora ereje?

- Akkor jó. Huuuu ez meredek volt. – mondja és megtörli a homlokát. Közben meg vigyorog.

- Amúgy meg, ki vagy? – kérdezem.

- A nevem Monkey D. Luffy, örvendek. – modnja még nagyobb vigyorral az arcán.