- Köszi hogy
megmentettél. Amúgy én Anate vagyok. – megköszönöm neki, és hozzáadok egy kis
bemutatkozást is. Közben megkeresem a tekintetemmel, Joneth-et is. Épp felém
rohan. Szóval sikerült leverni azokat a balfácánokat.
- Anate, segítek. – mondja, és
elkezdi levenni rólam a drótot.
- Ti menjetek, én elintézem az
öreg ’bát. – mondja a szalmakalapos.
Végre kiszabadultam a drótból.
Joneth-el elkezdünk futni. Hátrapillantok, és azt látom, hogy még ez sem lesz
zökkenő mentes. Követ pár kalóz minket. De idegesítőek. Miért nem kopnak végre
le rólunk?
Én ezt már unom.
- Joneth, én feltartom őket, te
fuss.
- Megőrültél? Ezek pont téged
akarnak.
- Lehet, de most már el tudom
intézni őket.
- Oké, de nem megyek addig, amíg
te sem. – mondja, és leül, az egyik fa tövébe.
Hát jó, de ha baja esik, én
figyelmeztettem.
Igazából, még sosem harcoltam az
erőmmel, itt az ideje, megpróbálni. Nem lehet olyan nehéz.
Nekem ront az egyik kalóz. Én
kikerülöm, kigáncsolom, és egy szép erős légáramlattal, a földbe passzírozom.
És tényleg nem is olyan nehéz.
Jön a többi is. Mindegyiket
hasonló módszerrel intézem el. De jön valaki, aki már másnak tűnik.
- Engem, nem fogsz legyőzni. Én
vagyok az 1. tiszt. – mondja, egy vékony, szőke hajú, de ronda pofájú pasas.
- Azt majd meglátjuk. – vetem oda
neki gúnyosan.
Elkezd futni felém, és valami
fémet forgat a kezében. A francba, az biztos kairoseki. Félre ugrok, de a nagy
sebességgel forgó fémdarab eltalál. A picsába, ez rohadtul fáj. Nem ordítok
fel, mert szerintem, elég gáz. Vagyis az ő nyereségüket mutatnám. Csak csöndben
kínlódok.
- Mi már rég felkészültünk, a
démongyümölcsösökkel való harcra. – mondja, és az ujján forgatja a fémdarabkát.
Ha nem mondta volna, hülyén halnék
meg.
Feltápászkodok. Én ezt nem bírom
ki szó nélkül.
- Fogd be. Egyáltalán nem érdekel,
hogy ti mire készültetek fel. Úgyis elintézlek titeket. – közben támadó pózt
veszek föl.
- Túl nagy a szád, ugye tudod? –
mondja, és megint felém rohan. Most nem hagyom, hogy megsebezzen. Várom, hogy a
megfelelő közelségbe kerüljön. És támadok.
- Szélpenge! – ordítom el magam,
és két mozdulatom után, hatalmas pengék hasítják ketté a földet. Vagyis nem
olyan borzalmas nagyot, de azért, mégis csak nagy. A férfi felordít a
fájdalomtól, mert telibe találtam a lábát, és gyönyörűen levágtam. Fúj, de
undorító.
Elfordítom a fejem, és a számra
teszem a kezem. Rá sem merek nézni.
- Ezt… meg… megbánod… még! –
mondja a fájdalommal kínlódva a férfi.
- Aha, persze, inkább kínlódj tovább.
– szól közbe Joneth.
Most jut eszembe a srác. Vajon
hogy áll nála a helyzet? Nem kéne segíteni? Bár, ha ilyen magabiztos volt,
biztos sikerült neki.
Odasétálok Joneth-hez, és most
gyalogolva visszaindulunk a fiúhoz, hátha szükség van segítségre.
Nem is kell sok hozzá, máris
haljuk a verekedés zajait. De nem tudni, hogy ki áll nyerésre. Remélem a
kalapos még nem nyúlt ki.
- Anate! – félrelök Joneth. De
miért? A földre esek. Ezt meg miért csinálta?
Megfordulok, és nem hiszek a
szememnek. Ez… ez… nem lehet.
- JONETH! – ordítom el magam. Joneth
előttem ál, széttárt karokkal, és a szívén keresztül ment kardal…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése