43.fejezet - Ne veszítsd el az eszed ha nem szükséges!

Egyesek titkos belopózást ajánlanak, míg mások a frontális betörést tartják ésszerűnek. Én legszívesebben egyedül mennék.
- Nem mehetsz egyedül. Lehet hogy gyorsabban gyógyulsz az átlagnál, de az ilyen sérülések akkor sem múlnak el egy hamar, még a te esetedben sem. - szólnak rám az idősebb férfiak, akiknek nem sikerült lebeszélniük arról, hogy én is menjek.
- Akkor a terv, hogy mi betörünk, addig ti - mutat a vakmerőekre. - Atarut fogjátok féken tartani.
- Nem fog menni. - vágok közbe. - Én szembeszállok vele, addig ti fogjatok mindenkit, akit akartok.
- Na azt már ne... - szólalna meg a fő szervező, de amint szemeimbe néz, megakad torkán a szó. Biztos látja az erős bosszúvágyat rajtam. Igen. Bosszúra vagyok szomjas. Addig nem állok le, amíg nem látom a földön feküdni, akár holtan, vagy félholtan.
- Ez lesz a helyes döntés. - mondja az öreg nő is.
Többen nyugtázzák egyetértésük bólogatással, mások bizonytalanság auráját árasztják.
A tömeg megindul. Én a háttérből figyelem a csapat elszántságát.
Elérve a nagy bázist, se szó, se beszéd, kitörik a nagy kapukat a helyükről. Több tengerész pislog, mint aki azt se tudja mi van, de gyorsan reagálnak. Riasztják az embereket, és felsorakoznak a dühöngő tömeg előtt.
Az emberek minden jelzés nélkül ugranak neki a tengerészeknek. Az emberek helyet hagynak a harcoló felek között. Aki nem talált magának vetélytársat, azok a börtönöket rohamozzák meg. Én bemegyek az épületbe hogy felkutassam azt, aki rám van bízva. Nem is kell sokáig kutatnom, mert ő éppen idegesen beletúrva fekete dús hajába, a kijárat felé igyekszik, ahonnan én is érkeztem.
- Nocsak. Nem hittem volna, hogy látlak még. - mondja nagy mosollyal arcán.
- Viszont én is leszek az utolsó akit látni fogsz. - hangom fenyegető, de arca sem rezdül.
- Mondtam már. Minden gyengeségedet ismerem. Semmit nem tehetsz ellenem.
- Szerinted érdekel a véleményed?
Gyors mozdulattal terem mögöttem, és kardját előrántja. Gyorsan reagálok, és megpördülök, a távolságot pedig növelem, így a kardja éppen hogy nem ér el.
- Gyorsan mozogsz, de gondolod ez elég lesz? - kérdésének lányegét nem értem. Gyorsan mozgok. Ez az egyik fő tulajdonságom.
- Persze hogy nem lesz elég. Gyorsasággal nem tudlak darabokra tépni.
- Tetszik ez az elszántság.
Olyan hirtelen tűnik el, hogy reagálni sem tudok rá. Csak egy dolgot érzek. A fejem valahogy könnyebbé
válik. Sötétbarna madzag szerű fonalak repülnek el előttem. Szemem nagyra tágul a felismeréstől, hogy hőn szeretett hajamat vágta le. Lefagyva állok a világos folyosón, és a földön heverő egykoron hozzám tartozó tincseimet  vizslatom.
- Oh. Bocsánat. Csak nem megbántottalak? - nevet.
Tudta. Persze hogy tudta. Hiszen ez a képessége. A gyengeség gyümölcs. A hajam. Emlékszem még. Joneth mindig dicsérte a hajam. Soha nem akartam levágatni rövidre, de lenőni se hagytam. Pont olyanra hagytam, hogy Joneth megdicsérjen. De most... levágta. Igaz, maradt pár hosszabb tincs, de már sosem lesz ugyanolyan mint eddig.
Egy ideig nézi mozdulatlan gondolkodásom, majd mosollyal arcán elindul a bejárat fele. Gyorsan visszatérek a valóságba. Előtte termek, és egy jobb egyenessel megtántorítom.
- Hogy... merted. - szűröm a fogaim között.
- Bármit megteszek a győzelemért.
- Te SZEMÉT! - ordítok rá, és egy rúgással a szélső falnak irányítom, amely azonnal ki is tör. Az udvarra kerülünk. Az értetlen tömeg elkerüli a helyet, ahol az az átkozott Ataru leérkezett.
Leszállok mellé, és gyomorszájába légnyomást küldve a földbe préselem. Vért köp, és ez valamilyen okból kifolyólag igazán boldoggá tesz. Boldog vagyok, hogy szenvedni látom.
- Látom, ez segített felengedni az erődet. - mondja és szája szélét törölgetve feláll. Kardját kivonja, és szemembe néz. Egy ideig szemezünk, majd eltűnik. Most már látom. Látom hogyan mozog. Tartom vele a tempót. Párbajunk kívülállóknak inkább villanásnak tűnik. Egymásnak feszítjük kardjainkat. Ez én levegőből összesűrített pengém, és az ő acélja összekoccan, szikrázik.
- Csak nem megtanultál kardot forgatni? - hangjában a gúny még jobban felidegesít.
- A gyilkolási vágy, mindent kihoz az emberből. - válaszolom arcomon erőltetett mosollyal.
Csatánk erőteljes üteme nem hagy alább. Többen már a csatát is abbahagyták, hogy védelmet keressenek irányítatlan csapásink elől.
- Anate! - hallom meg Flowery hangját. Lelassítok, és valamiért Ataru is így tesz. Először rá néz, majd rám, majd elmosolyodik, és megint felgyorsul
Ne.
Utána rohanok, de későn érek oda, és Flowery arcán egy hatalmas vágás keletkezik. A hirtelen sebzéstől társnőm a földre esik. Chion siet a segítségére. Ataru újabb csapásra készülne, de útjába állok. Utoljára Joneth halálakor voltam ilyen dühös.
- Valami gond van?
- Rohadj meg! - ordítom rá, és számomra is hihetetlen gyorsasággal ütöm gyomorszájon. Ütéseimet sorba viszem be, és nem lassítok. Érzem ahogy vére már a kezemen is helyet foglal. Nem állok meg, hiába fekszik a földön mozdulatlanul. Valaki megfogja a kezem, mielőtt egy újabb találatot bevinnék.
- Elég lesz. - mondja Genji kezemet gyengéden tartva. Többen ijedten nézik dührohamom kifejletét. Flowery és Chion arca is eltorzul a meglepettségtől. De valahogy mégsem tudok lenyugodni.
- Eressz el...
- Nem!
Szaporán veszem a levegőt. Térdre esek, de Genji még mindig nem ereszt.
- Flowery... Joneth... - mondom halkan a két nevet. Nem akartam hogy Flowerynek bántódása essen. Meg akartam őt óvni attól, hogy megsérüljön.
- Flowery jól van, csak egy kis karcolás. Viszont nem tudom ki az a Joneth, de ha a hajaddal kapcsolatos, ne aggódj, majd megcsináljuk. - letérdel elém, és átölel. Nem viszonozom.
- Meghalt? - jön oda az egyik lázadó emberke.
- Nem. De le kell lépnünk míg fel nem ébred. Jobb lenne ha ti is így tennétek. És ha nem bánjátok, kérek pár információt.
A férfi bólogat, majd közli a tényeket az öreg nővel, aki segített nekem a sátorban.
Fölállok.
- Megyünk, most. - utasítom társaimat.
- Jól vagy Ana? - kérdezi Flo.
Nem válaszolok. Elindulok a hajónk felé, és várom, hogy kövessenek. Amint mindannyian fölkerülünk, Chionék útnak indítják a hajót.
- Biztos hogy jól vagy? - ez a kíváncsiság.
- Nem, nem vagyok jól! Hogy lehetek ennyire gyenge? A saját társaimat sem tudom megvédeni. És még ez az idegesítő random fájdalom is... az őrületbe kerget.
- Ennyi? - nevet Chion.
- Mi olyan vicces?
- Ne foglalkozz vele. Mindenre van megoldás.
- Úgy gondolod? - valahogy a beszélgetés kezdetén úgy éreztem, hogy könnyek akarnak előtörni belőlem, de mostanra sikerül eltüntetni ezt az érzést.
Szétnézek kis csapatomon, akik mosolyogva néznek rám, aminek hatására az én arcom is mosolyra rándul. Nem vigyázhatok rájuk. Nekik is erősödniük kell, csak úgy mint nekem.

42.fejezet - A kínzás gyakran fájdalommal jár!

Kinyitom szemeimet, de látni semmit nem látok. A kezeimet láncok kötik össze, amelyek gyenge Kairouseki köböl készültek, így mozogni tudok, de az erőmet használni nem. Próbálok kiszabadulni a szorító béklyótól, de csak azt érem el, hogy kidörzsölöm a csuklóm.
Látni még mindig nem látok semmit, de hangokat hallok. Egy pityergést, és egy nagy sóhajtást.
- Srácok! Ti vagytok azok? - kérdezem a sötétbe, de szerencsére válasz érkezik.
- Igen. - hallom Chion-t. Flo csak hümmög.
- Genji?
- Neki sikerült eltűnnie.
Talán sikerül csinálnia valamit, hogy kijussunk, bár ebben kételkedem.
Egy ajtó nyikorgását hallom meg, és gyenge fény szűrődik be. A rácsok előtt megáll az ember a lámpásával. Fölállok, és ráfókuszálva, megpillantom azt az utálatos vigyorát az arcán, annak az Ataru nevű srácnak.
- Ismerem a gyengeségeiteket.
Talán képesség lenne?
- Csak nem démongyümölcs használó vagy?
- Pontosan. Nem is tudom, hogy sikerült kilogikáznod.
- Csak várj, mert azt is ki logikázom, hogyan rúgjam szét a segged.
Kinyitja a rácsajtót, és elém lép.
- Ebben a helyzetben is járatod a szád?
Gyomorszájon rúg, és várja, hogy térdre essek, de nem hagyom magam.
- Makacs vagy. Szerinted emelkedni fog a vérdíjam, ha elviszem a tengerészeti főhadiszállásra a fejed?
- Kétlem.
- Áh tudom. Nem lennél a társam? Igazán érdekes lenne. Nem gondolod?
- Majd ha tengercsászárok potyognak az égből!
Arcán először csalódottság, majd megint a hatalmas vigyor. Viszont nem válaszol. Csak kimegy, és megint magunkra hagy, annyi kivétellel, hogy most meggyújt egy gyertyát, amellyel, még ha kicsit is, de ellátok, a szemben lévő cellához. Valaki van benne.
- Szerencsétlenek vagytok, hogy ti is ezt az utat választottátok. - szólal meg egy női hang.
- Te is pont ugyanúgy szerencsétlen vagy mint mi. - vágok vissza.
- Fogd be, tudom jól.
- És most mi fog történni? - kérdezi Flo.
- Talán megkínoznak. Ennek a szemétládának igazán kedvenc tevénykedése az emberek akaratának megtörése.
- És mi történik azokkal, akiknél ez bejön?
- Honnan kéne tudom?
Ezután csöndben várunk. Mindenki zavart, és fél. Vajon ő lesz a következő? Mi lesz ha sikerül megtörni az akaratát? A légkör igazán nyomasztó. Több, magát kalóznak nevező szerencsétlenség bánkódik. Szánalmasak.
Az ajtó megint nyílik. Pár tengerész lép be rajta, és az én cellám előtt állnak meg. Be is lépnek, és durván megragadva, kicibálnak.
A gyenge fényben is meglátom Flo és Chion aggódó arcát. Rájuk mosolygok, jelezve, hogy semmi baj nem lesz.
A tengerészek hosszú folyosókon vezetnek végig, míg be nem löknek egy vasajtós szobába, amely a harmadik emeleten van, ezzel meggátolva az ablakon menekülni akarókat.
- Általában az alagsori kínzószobát szoktam használni, de az ottani eszközöktől elfertőződhetnek a sebek. Nem akarom hogy meghalj. Vagyis, ne fertőzésbe halj meg.
- Gondolom saját kezűleg akarsz megölni, miután megtörted az akaratom. - forgatom a szemem.
Nem válaszol csak mosolyog.

*-*-*

Új cellámban nem érzem magam jobban. Igaz, itt már van fény, de a beáramló napfény, csak jobban engedi szétterjedni a fájdalmat a testemben. Semmi makacsságot nem sikerült kivernie belőlem, de a lábon álláshoz való erőt, sikeresen elvette. 

- És most ki jöjjön? Mondjuk az a rövid hajú lány társad? Vagy a fiú?

- Őket hagyd békén!! - ordítok rá, fájdalmaim közepette. 

Csak kilép az ajtón, én meg a földön elfeküdve küszködök. Időközben kicserélte a gyenge kairousekit normálisra, így ha maradt is bennem erő, akkor sem tudnék felállni. 

Az ajtó nyitódik, de még felnézni sem tudok. A bejövő személy leguggol mellém, és hátamra fordít. Amint meglátom ki az, nem tudom, hogy örüljek, vagy bánkódjak. 

Genji szólongat, és szörnyülködik a kinézetemen. Biztos szánalmasan festek. 

- Anate!

- Ne... ordíts... - suttogom halkan.

Átfut rajta a megkönnyebbülés, majd gyors mozdulatokkal ölébe vesz, és kivisz az épületből. Látszik, hogy tudja, merre kell menni. Egy tengerészbe sem futunk bele.

Az erdőbe megyünk, majd egy sátrakkal berakott tisztáson Genji megáll. Amint meglátják az ott lévő emberek, többen is felénk indulnak. Kérdezgetik, hogy mi történt, majd egy sátorhoz vezetnek, amely orvosi felszerelésekkel van ellátva.    

- Kairouseki. Nehéz lesz tőle megválni. - mondja a nő, aki a testem megvizsgálása után, levonja a következtetéseket. 

- Hogy érti? Nincs semmi, amivel le lehetne szedni?

- Olyan kulcs, ami kellene, csak annál a tengerészeti kapitánynál van. 

- Megszerzem.

- Nem. Egyedül biztos nem mehetsz. Kitalálok valami mást. 

- Agyag... - mondom halkan.

- Tessék? - kérdez vissza az öreg nő.

- Agyag. Ha nincs kulcsunk... csináljunk mi hozzá... - valahogy könnyebben ejtem ki a szavakat, de még mindig nehéz. 

- Tényleg. Öntsünk a kulcslyukba agyagot, majd ha megszárad, felveszi a lyuk alakját, és ki tudjuk nyitni. 

- Igazán leleményes, kapitány. - mondja Genji. 

A nő utasít pár embert agyagszerzésre.

- Flo, és Chion? Velük... mi lesz? - kérdezem.

- Te vagy a fő emberünk. Ha te épségben vagy, akkor mindenkit ki tudunk szabadítani. - a nő szavai erőteljes elszántságot tükröznek. Csak mosolygok magamban. Én is ilyen magabiztos, erős öreg nő akarok lenni. Persze, ha addig meg nem halok. 

A kezelés fájdalmas, de kis idő elteltével, a fájdalom csökken, és már csak az aggódás nem hagy nyugodni.

- Ne aggódj. Nem lesz semmi gond. - mondja.

Válaszolnék valamit, de pont most lépnek be az agyaggal, amit bele is öntenek a bilincslyukba. Az anyag azonnal megszilárdul, és a kulcs forgathatóvá válik. A bilincs kattan, és leesik a kezemről. A szétdörzsölt csuklómat is lekezelik, majd elkezdenek készülődni.

- Mit csinálnak? - kérdezem értetlenül.

- Sokan vannak ott bent, akik ártatlanok. Kiszabadítjuk őket. 

Nem válaszolok, csak mosolyogva segítek a készülődésben. 

41.fejezet - Hova kerültünk?

-Újság! - Chion rohan felém, egy nagy papírdarabkával a kezében. - Ez a Mugiwara csapat nem semmi hallod.
Kíváncsian veszem ki kezéből az újság papírt, és beleolvasok.
- "... Az Alabastai királyság fellábalása kezdetét veszi, a forradalom vége után, amely során a Shichibukai, Crocodile, lefokozás alá került. Kiüresedett helyére, a tengerészet keresi a megfelelő személyt. Egyes hírszerzőink állítják, hogy a Mugiwara csapat is jelen volt a forradalom helyszínén, sőt, még a Crocodile oldalán védelmet élvezett Nico Robin-t is besorozták csapatukba. Többen is állítják, hogy Tűzöklű Ace is megmutatkozott, de pár szemtanún kívül, semmi nem utalt ott létére..."  - olvasom fel a sorokat, a mellénk érkező kíváncsi füleknek.
- Mugiwara? - néz rám értetlenül Flowery.
- A volt kapitányom csapata.
- Érdekes csapat lehetett.
- Az is volt.
- Hogy ha te is a csapat tagja voltál, miért hagytad ott őket? - kérdezi Genji.
- Nem éreztem magam oda valónak. - sóhajtok.
- Na és mellém valónak érzed magad? - arcán hatalmas mosoly jelenik meg.
- Bocsi Genji, de nincs ehhez kedvem. - mondom.
- Valami gond van?
- Fáradt vagyok. Megyek aludni. - a kabinajtóhoz sétálok, és megállok előtte. Átfut az agyamon egy érzés, amit nem tudok hova tenni, majd benyitok, és a puha ágyban helyet foglalva álomra hajtom a fejem.

*-*-*

Nemsokkal éjfél után pattannak ki a szemeim. Flowery a másik ágyon alszik.

Kimegyek a szobából, és nagy meglepetésemre, Chionnal futok össze, aki a reggeli újságot, maga előtt tartva ül a fedélzeten, egy lámpás társaságában.

- Mit csinálsz ilyen későn? - szólok hozzá hirtelen, melynek hatására megrezzen.

- Megijesztettél. 

- Nem állt szándékomban. - mellé ülök. - Na, szóval akkor, mit csinálsz ilyen későn?

- Megfigyelek. Olyan szép ilyenkor az ég, nem?

- Persze... és az újság?

- Érdekes. Sokat írnak a tengerészetről, a feltörekvő újoncokról, és a tengerész - kalóz összecsapásokról. Kár hogy mi nem vagyunk benne.

- Hogy érted?

- Jó lenne, ha mi is beletartoznánk a feltörekvő újoncok közé.

- Semmi érdemlegeset nem csináltunk, amivel bekerülhetnénk. - mondom lehangoltan.

Lehangoltan ücsörgünk kint, egészen addig, míg csak én maradok ébren kettőnk közül. 

Meg fog fázni, ha ilyen kis semmi ruhában alszik a földön. Felkapom, és a férfi hálóba viszem, ahol beteszem az üres függőágyba. Genji is mély álomban szendereg, méghozzá beszél is közben. Milyen bájos.

Leülök a még mindig világító lámpás mellé, és hallgatom a tenger halk zúgását, és a szél süvítését. Olyan megnyugtató. Azóta nem éreztem magam ilyen nyugodtnak, mióta Joneth meghalt. Bár csak ő is itt lehetne most mellettem. Röhöghetnénk a régi szép időkön. Amikor a banya-nyanya elől menekültünk, és mikor a kisebb kalózokat szekáltuk, saját szórakozásunkra. 

Ezeken gondolkozva, csodával határos módon, nem érzékenyülök el. A könnyeim nem törnek elő belőlem. Mintha megerősödtem volna lelkileg.
Viszont ezt a gondolatmenetet, a hajó erős rázkódása szakítja félbe. A széléhez rohanok, és a tengerre nézek. Semmit nem látok a hajó alatt, és látóhatáron belül sincs semmi. Akkor mi lehetett ez? Várok egy keveset, de nem történik semmi. Lehet hogy csak egy kis földrengés.
Beletörődve, hogy csak egy természeti jelenség volt, visszamegyek a szobámba, és kényelembe helyezem magam, puha ágyamon.

*-*-*

- Anate... ébredj ~ - suttogja a fülembe Flowery.

- Nem akarok... - válaszolom rekedt hangon.

- Akkor nem kapsz reggelire sült húst ~. 

- Mintha ezzel sikerülne kikergetned. - mondom fáradt szememet dörzsölgetve.

- Viszont ahova kerültünk, egy igazán érdekes hely. 

- Mi lenne az?

- Nézd meg.

Borús képpel kelek ki az ágyból, és öltök magamra valamilyen öltözéket. Kisétálok, és egy tengerészhordával találom szembe magamat, akik pisztolyukat felém tartva várnak valamire.

- Ne próbálj támadni, ha nem akarod, hogy lyukak díszítsék a mellkasod. - mondja nekem célozva, az egyik előtűnő tengerész, amely szerintem, nem csak kis tiszti rangot visel. 

- Hol vannak a többiek? - bár amint felteszem a kérdést, szemem sarkából megpillantom két férfi társamat,  akik lekötözve állnak, pár tengerésszel körbevéve.

- Flowery ~ - szólok hátra társnőmnek, aki bűnbánó arccal jön elő.

- Bocsánat. Azt mondták lelövik őket, ha nem hozom elő a többieket.

- Ennyien vagytok?!- ordít rá a férfi, aki nem is tűnik nálunk sokkal idősebbnek, más szóval a srác megnevezés jobban illik rá. 

- Pontosan. - válaszolom rezzenéstelen arccal. - Szóval, mire is ez a nagy felhajtás?

- A körzetembe értetek, és én nem hagyom, hogy szabadon mászkáljatok az én hatáskörömben. Főleg, hogy te - mutat rám. - még vérdíjjal is meg vagy áldva. 

- Akkor elég lenne, ha engem fognál el, és őket elengednéd...

- Szó sem lehet róla. Vigyétek őket. - utasítja a tiszteket. 

Bilincset raknak rám, ami nem kairouseki. Szóval nem tudnak a gyümölcsömről. Akarok valami vicceset csinálni, kihasználva hogy milyen tudatlanok.

Az én karomat fogó tengerészt arcon csapom hajammal, aki orrához kap, ezzel elengedve bilincsemet. Viszont azonnal felváltják, és már egy másik tiszt ragadja meg bilincsbe vert karom.

- Úgy tűnik, nem adod magad harc nélkül. - mondja arcán nagy mosollyal a srác, és kardját megfogva, hajam után nyúl, gondolom azzal a céllal, hogy levágja. 

Nem hagyok lehetőséget neki. Kibújok a látszólagos fogságomból, és társaim kiszabadítására indulok.

Nem sikerül még Flowery-hez sem eljutnom, hiszen a fekete hajó srác, hatalmas sebességével elém kerül. 

- Hogy hívnak? - kérdezem tőle.

- Ataru. Viszont neked nem kell bemutatkoznod, Szélkirálynő Anate. - kardját felém tartja, és vészjósló szemekkel mered rám. 

- Oh, szóval már a "Szélkirálynő" jelzőt is berakták a nevem elé? Elég lett volna a nevem is. - bosszankodom. - De várj. Akkor tudnod kellett volna, hogy van gyümölcsöm.

- Mindvégig tudtam róla. De egy ilyen unalmas helyen, kell találni valami szórakozást. 

- Szóval, hogy velem megmérkőzöl, szórakozásnak számítod?

- Pontosan.

- Szóval te egy fiatal tengerész vagy, szadista hajlamokkal. Hm, érdekes párosítás.

Látszódik rajta, hogy kezd ideges lenni. 

Kihasználom figyelmetlenségét, és gyorsan leütöm egy széllökéssel a Flowery-t gúzsba kötő tiszteket, és megszabadítom szintén nem kairousekiből felépülő bilincsétől. 

Hogy a fiúkat is kiszabadítsam, az Ataru nevezetű ideges tengerész megakadályozza. Viszont szerencsémre, csak rám koncentrál, így Flowery könnyedén kisegíti őket. 

- Most mihez is akarsz kezde... - torkomon akad a szó. - Csak... most... ne. - nyögöm ki a szavakat, amelyek nehezemre esnek, mivel a feltörő vér gátolja a hangképzést. 

Félig a földre térdelek, és próbálok nem összeesni fájdalomérzetemben. 

- Veled meg mi történt? - gúnyos hangja alapból zavaró volt, de most még inkább kikészít. 

Nem bírom tovább.

Vért köhögök fel, és oldalamra esek. Félig nyitott szemmel látom, ahogy csapatom tagjai próbálnak a közelembe jutni, félresöpörve a kis szintű tengerész hordát. Látószögembe viszont a srác kerül be, és leguggolva elém, farkasszemet nézek, sárgászöld szemeivel. 

- Igazán gyenge vagy. Csodálkozom, hogy kalóznak mered hívni magad. - arcán hatalmas vigyor, amely egyre jobban idegesít.

- Fogd... be... - erősködök a visszavágással.

Szemeim lassan becsukódnak, és Chionék felém tartó képe, elhomályosodik. Az egyetlen dolog, ami utoljára látok, az Ataru gúnyos vigyora.

40.fejezet. - Utálom a gyerekeket!

Lassan estefelé jár az idő, és fáradtan mennék éjszakai szálláshelyemre, amikor is egy meglepetés vendég jelenik meg a hajón. A kis törpe, akit legszívesebben miszlikbe aprítanék.

- Mi szél hozott erre? – kérdezem, igazán szokatlan kedvességgel.

- Meg foglak ölni. – mondja, ölni vágyó szemekkel.

- Miért is?

- Nem vihetitek el a bátyám. Ő az egyetlen, aki maradt nekem!

- És mi van a falusiakkal? Ha jól láttam, ők kedvelnek téged.

- Én utálom őket. Mindig az én problémáimmal törődnek.

- Talán ezért mert sajnálnak, szeretnek… - találgatok, de csak megint rám néz, szúrós tekintetével.

- Akkor sem vihetitek el. Neki örökre mellettem kell maradnia…

Biztos befejezte volna a mondatot, de a pofonomnak hála, erre nem lett esélye. Mostanra pirossá vált arcával, és kicsit bekönnyezett szemeivel rám néz, és értetlenül simogatja sajgó orcáját.

- Azt hiszed, tudod, hogy mi kell neki? Csak egy szánalmas chibi vagy, aki arra sem érdemes, hogy nemesi rangban éljen. Egy nagy vesztes vagy, semmi több.

- Ez csak a szegények kifogása. – suttogja maga elé, de ugyan úgy megkapja a következő pofont. – Nem tudsz te semmit! – ordítja a képembe, és elrohan.

- A te hibád. – mormogom az orrom alá.

- Megint ő? – jelenik meg Flo a szobánk ajtaja előtt.

- Ja. – fejemet vakarva megyek el mellette, be a szobába.

- Nem vagy túl kegyetlen vele?

- Nem! Valakinek belé kell verni az észt.

- Talán mégis csak kedves vagy vele. – mondja maga elé, de nem sokat értek belőle.

- Mit mondtál? – kérdezek vissza.

- Semmit. – mondja mosolyogva.

*-*-*

Másnap reggel, arra kelek, hogy Chion és Flo kint társalognak. Kómásan és pizsamában megyek én is ki. A társaim között és Genji foglal helyet, akivel szemezésbe kezdünk. Ő lép ki először belőle, és végigvizslat. Elpirulva ordítok rá.

- Te meg mit csinálsz? Perverz.

- Szép a pizsid.

- Kopj le. – mondom és visszarohanok a szobámba, hogy gyorsan magamra kapjak valamit, de a szekrényem olyan hiányos, hogy ha akarnék, se tudnék semmi értelmeset kihozni belőle.

- Oké, próbálkozzunk meg valamivel. – suttogom, és kezemet meglendítve veszem használtba képességemet.

Azonnali hatást érek el, hiszen egy ruha szett kerül rám, amelyeket eddig még boltokba sem láttam.

Vidám arckifejezéssel lépek ki a szobából, amire meg is kapom a rám ható kérdő tekinteteket.

- Azt mondtad, kopjak le. Sajnálom, de mint mondtam a barátaidnak, ez nem áll szándékomban.

- Mi ez a hírtelen udvariaskodás? – sóhajtok. – Teljesen mindegy. Beszéltél a húgoddal?

- Nem. Csak sírva elrohant mellettem, még tegnap este, és bezárkózott a szobályába. Mondtál neki valamit?

- Igen, mondtam… - kuncogok. – de semmi rosszat.

- Tudom, mit gondolsz.

- Tessék?

- Eléggé udvariatlan, goromba, és neveletlen. De ennek meg van az oka.

- Hallgatom.

- Még fiatal volt, mikor az igazi szüleink meghaltak. Mindig pótszülőket szereztek be nekünk, hogy jó benyomást keltsünk, ha más nemesi családok jöttek látogatóba. Sajna gyakran váltogatták egymást, így Lisa, aki megkedvelte őket, egy idő után mindenkivel bunkó lett. Pedig kicsi korában milyen kis cuki volt…- elgondolkodóan nézi a padlót.

- Ne is folytasd. – szólok közbe. – A húgod most már a múlté. A csapatunk tagja vagy, így nincs, mi visszatartson.

- Anate… te olyan jó szívű vagy. – ugrana Genji a nyakamba, de csak a padlót tudja átölelni, hírtelen félrelépésem következtében.

Viszont megint szembe találkozunk, egy nem várt személlyel. Vagyis inkább, én egyáltalán nem akartam már vele találkozni.

- Bátyus. – a lány, műkönnyekkel szemében, néz szomorú arckifejezéssel bátyjára, aki semmiféle sajnálatot nem mutat ki irányába.

- Elmegyek, Lisa.

- Nem mehetsz. Neked…

- Ajj, ne kezd már megint. – szólok közbe. Már épp készülnék ledobni a fedélzetről, amikor is Genji elém kerül, és megállít.

- El kell neki mondanom valamit. – mondja, és letérdel a chibi elé. – Lisa, te nem vagy a húgom.

Erre a kijelentésre mind meglepetten figyelünk fel. Akkor mi a fészkes fenéről beszélt eddig?

- Azt hittem, hogy jó lesz, ha nem mondom el. De csak magam alatt vágtam a fát.

A lány hírtelen könnyezésben tör ki.

- Szóval…

- Hagyjuk a beszédet. Indulnunk kell. A log beállt. – szólalok meg.

- Bátyus…

- Azt mondtam takarodj! –ordítok rá nagyobb hangerővel, és egy széllökéssel takarítom le a hajóról.

- Még mindig kegyetlen vagy. – jegyzi meg Chion.

- Utálom a gyerekeket. – mondom, és ezzel lezárva a témát, elindulunk, egy talán, kalandosabb sziget felé.

39.fejezet - Az akaratos gazdag!

A következő szigetig a lány végig bezárkózva gubbaszt a szobában. Chion és Flowery gyakran látogatják, gondolom ételt is becsempészve, a tiltásom ellenére is. Olykor még hozzám is jönnek, hogy ne legyek ilyen szigorú ahhoz a gyerekhez, de ezzel csak nagyobb ellenszenvet szítanak kettőnk között, főleg az én részemről.

A szigetnél kikötve Chion vezeti ki a lányt a szobából, aki szemeit törölgeti.

- Leadjuk valakinek, és már megyünk is… - befejezném, ha nem szólna fel valaki, aggódó hanggal.

- Lisa. Veled meg mi történt? – a hajó szélén több ember gyűl össze.

- Ki vagy te? – kérdezi Flo a lánytól.

- Csak egy lány.

- Aki gondolom egy nemesi családból való. – szolok közbe.

- Pontosan. Ezért is vagyok igényesebb, mint te. – szavai bármi dadogás nélkül elhagyják ajkait, de amint rájön, hogy egy hatalmas tengercsászárral milyen könnyen elbántam, és hogy vele milyen könnyen tudnék végezni, elemeli rólam tekintetét, és a hajó széléhez rohan, ahol segítenek neki leszállni.

- Mi történt? A szüleid… - kérdezősködik egy nő, de amint a lány földet kémlelő szomorú szemeibe néz, elhallgat. Mind rájönnek, hogy odavesztek.

- Köszönjük. – mondja egy idősebb férfi.

- Ha tudtam volna, hogy ő van benne, ott hagytam volna a hordóban. – mormogom az orrom alá.

- Hogyan hálálhatnánk meg?

- Sehogy. Nem kell hálálkodni.

- Gyertek el hozzánk. A log ennyi idő alatt nem áll be. Legalább egy ebédre. – egy fiú jelenik meg hasonló hajszínnel, mint amilyen a lánynak van. A szemeik is hasonlóak.

- Bátyám. – a lány szemei könnyel telnek meg, és átöleli bátyát.

Már megint a gyermeki könnyek.

- Ana. – Flo könyörgően néz rám. Chion is hasonló érzelmekkel közelít felém.

- Rendben. De nem maradunk sokáig. – egyezek bele.

- Megtiszteltetés. – mondja a srác, és elindul ki a tömegből. Mi követjük, és egy nagy házhoz vezet, ami rendelkezik erkéllyel, udvarral, és egy kriptával is. Kíváncsi vagyok, kit temettek ott el. A házban egy hatalmas ebédlőbe vezet minket.

- Azonnal tálaljuk az ebédet. – mondja egy öltönyös férfi, majd el is tűnik.

Helyet foglalunk az asztal körül. A srác fölküldi az emeletre a húgát, gondolom átöltözni.  

- Kalózok vagytok igaz? – kérdezi egy kis idő múlva.

- Mások nem nagyon lehetünk. – mondom. A Jolly Rogerünkből rájöhetett volna.

- Nem vagytok nevesek. Kevés kalóz van itt a Grand Line-on, akiket senki nem ismer.

- Be kell valljam, eddig tényleg nem sok minden történt velünk, amiről a tengerészet is tudhatna. – mondom lehangoltan. – Még nekik nincs is vérdíjuk.  – mutatok két társamra.

- Köszönöm, hogy segítettetek a húgomnak.

- Meg kéne tanítanod viselkedni. Majdnem úgy járt mint a tengercsászár, amit nem rég fogtam.

- Mit csináltál a tengercsászárral? – arcán meglepődöttség.

- Apró darabokra téptem szét. – mondom, pscihopatának tűnő arcformával.

- Érdekes vagy. – mondja furcsálkodó arccal. – Tényleg. Hogy is hívnak?

- Anate. Ez a rövid hajú lány itt Flowery, a srác meg Chion. És te?

- Genji.

- Bátyó, kész vagyok. – jelenik mega kiscsaj az ajtóban, és a bátyja melletti széken foglal helyet.

Ezzel együtt a kaját felszolgáló pincérek is megjelennek, és finomabbnál finomabb étkekkel pakolják meg az asztalt. Flo és Chion neki is állnak az evésnek, én viszont csak kedvtelenül pakolok fel egy kis húst a tányéromra.

- Nincs tagtoborzás nálatok? – kérdi a srác, amire rajtam kívül mindenki csak értetlenül mereszti szemét a srácra.

- Miért kérdezed? – kérdezem komoly arccal.

- Csatlakozhatnék hozzátok.

- Mi? Bátyus? Hozzá akarsz csatlakozni? – a kis csaj teljes értetlenségében, ijedten néz bátyjára.

- Pontosan. – mondja mosolyogva.

- Miért kellenél pont te? Ha ilyen a húgod, az azt jelenti, hogy te is hasonló vagy. És utálom a hozzá hasonlóakat. – hangom komoly, és szemem nem rezzen egyik szavamnál sem.

- Sok mindent tudok. Segítségetekre lehetnék.

- Nem hiszem.

- Halottatok már a Shichibukai-okról?

- Persze. Arlong az volt.

- És az ittenieket ismeritek?

- Nem nagyon, de majd megismerjük.

- Kérlek.

- Nem.

Csönd telepszik az ebédlőre.

- Nem akarok tovább itt maradni. Olyan ez, mint egy börtön. Nem akarom itt leélni unalomban az életem.

Szavai valahogy a szívemig hatolnak. Hiszen velem is hasonló volt.

- Kérlek. Egész életemben kutattam. Mindent tudok. – szemeiben semmi hazugságot nem láttok. Tényleg semmi hátsó szándék nem lakozik benne? Miért akar egy ilyen bandába kerülni, amit még csak nem is ismernek.

- Ha hátráltatni próbálsz minket, én foglak személyesen megölni. – mondom.

- Úgy legyen. – mondja nagy mosollyal.

- De… bátyus… Hogy teheted ezt? A szüleink most haltak meg…

- Igen, és pont ez az, amire vágytam. Utáltam őket. Lehet hogy neked jó életed volt, de pont ezért jutott nekem rossz élet. – mondja húgának, akinek könnyek gyűlnek a szemébe.

- Akkor… engem se szeretsz?

A srác hallgat. A lány sírva rohan ki az ebédlőből.

- Akkor mi megyünk is. – mondom felállva az asztaltól. Flo és Chion az egészet csendben, és evéssel foglalkozva végighallgatták, most meg minden szó nélkül fölállnak, és követnek. – Reggelre legyél a hajón. Ha nem leszel ott, nem várunk meg.

Visszasétálva a hajóhoz, kérdőre vonom barátaimat.

- Mi történt veletek? Nem szóltatok közbe.

- Rád hagyjuk a dolgot. Csak te tudod, hogy ki felelne meg a csapatba. – mondja Chion.

- Láttam a szemében valamit, és vártam hogy te is észreveszed e. – Flo igazán lehangoltan válaszol.

- Mit kellett volna látnom?

- Nyomulást. Lehet, hogy akar tőled valamit.

- Olyan nyomulás? – Flo bólint. – Hát legyen. Majd meglátjuk, mik fognak történni…. Persze ha eljön reggel. 

38.fejezet - Az utálat kölcsönös!

A nap magasan jár az égen, mi pedig nyugodtan élvezzük a csöndes és nyugodt pillanatainkat. Talán túl nyugodt.

- Unatkozok. – panaszkodom Flo-nak, aki meditálással próbálja összhangba hozni testét a démongyümölccsel, bár ez a kísérlete sikertelennek tűnik, hiszen farka most is kilátszódik.

- Foglald el magad.

- Pont ezért unatkozok, mert nem tudom elfoglalni magam. – nyávogom még mindig a fülébe.

- Akkor aludj, és majd ha megérkezünk a következő szigethez, elviszünk a játszótérre, vagy megfuttatunk a tengerészekkel. – mondja Chion közbeszólva.

- Nagyon vicces. – sóhajtok. – Tengercsászárt akarok fogni. – csillan fel a szemem.

- Persze. Honnan szerezzek én most neked olyat?

- Dobj be valami csalit a vízbe.

Chion fej vakarva megy be a raktárba, hogy kivegyen egy nagyobb darab rohadt húst, amit halfogásra raktunk félre.

- De nehogy összetörjön a hajó.

- Megpróbálom.

Elveszem a csalit, és a hajó széléhez megyek. Chion a kezembe nyom, egy horgászbotot, amire felakasztom a nagy húsdarabot, és bevetem.

Sok ideig semmi sem történik.

Viszont kis idő múlva, valami megjelenik a víz felszínén.

-  Chion fogd meg. – mondom társamnak, aki értetlenül cselekszik.

Közelebb repülök a valamihez, amiről felsejlik, hogy csak egy hordó.

Vajon mi lehet benne? Fut át agyamon a kérdés.

Felnyitom a tetejét, és meglepetésemre, se kincs, se ennivaló nincs benne. Csak egy gyerek.

Mi? Egy gyerek?

Azonnal megfogom, és a hajó felé vezetem a hordót. Chion segítségével kiemeljük a vízből.

- Vidd be az orvosi szobába. – utasítom.

Egy kis idő múlva hallom, hogy Chion mormog valamit. Benyitok, és látom, hogy a kómás kislánnyal beszélget.

- Hogy hívnak. – kérdezem meg. Megjelenésemre meglepődik, de amint észreveszi, hogy nincs ölni készülő fejem, visszavált arca a kómás formába.

- Lisa. – szólal meg halkan.

- Mi történt veled?

Nem válaszol. Arcán tükröződik, hogy szörnyűségeket élt át. Szemében könny gyűlik.

- Ne sírj. Nincs semmi baj. – nyugtatja Chion.

- Erős vagyok… erős vagyok. – suttogja a lány, és próbálja megakadályozni a könnyeket, sikerrel.

- A következő szigeten rábízzuk valakire. – mondom, és épp készülnék elhagyni a szobát, mikor is a következő kérdése visszatart.

- Nem segítetek?  - néz rám kérdőn?

- Miért kéne? – kérdezem vissza.

- Mert a kalózokon és banditákon kívül, mindenki segít.

- El kell, hogy szomorítsalak, de mi is kalózok vagyunk.

- Ilyen satnya testtel?

Felforr bennem a düh, ettől a kijelentéstől.

- Kinyírom. – mormogom az orrom alá.

- Ilyen karokkal aligha.

- Biztos hogy kinyírom. – hirtelen laza szellő kezd el fújni a szobában, az én hatásomra.

- Ana nyugi. Nem fog senki megölni senkit. – nyugtat Chion.

- Legalább van egy értelmes ember is itt. – mondja a törpe maró gúnnyal.

A szél lecsillapodik.

- Csinálj, amit akarsz. – mondom, és ajtót csapva elhagyom a szobát.

Kis ide elteltével, Chion egy tál sült húst visz be neki.

- Hagyd. – mondom neki, bár nem tudom leesik e neki.

- Tessék? – kérdez vissza, más szóval nem értette.

- Nem viheted be neki.

- Miért nem?

- Utálom. Majd a kövi szigeten lepasszoljuk.

- Csak nem éhezhet addig…

- Dehogy nem. Ez parancs.

- Igen is. – mondja letörten, és visszaindul a konyhába.

Idegesítő gyerekek. Azt hiszik, hogy ha megeresztik a könnyeiket, mindent megkapnak. Igaz, ez mindig beválik, de semmi jó nem sül ki belőle. Ilyenekből lesznek az elkényeztetettek, akik a föld szennyei. Utálom őket.

A lány ajtónyitása zavar meg a gyerekek iránti érzelmeim kigondolásában.

- Éhes vagyok. – mondja nekem célozva.

- így jártál. – válaszolom nagy mosollyal.

- Adj enni.

- Álmodj királylány.

- De én…

Az ő szavait pedig a hajó rázkódása szakítja félbe. A hajó mellett egy hőn áhított tengercsászár jelenik meg, vérszomjas szemekkel. A lány arcán halálfélelem tükröződik, az enyémen meg izgatottság.

Kezemet emelem, és a szörny is magasodni kezd. Egészen addig emelem a kezem, hogy a lény teljesen kikerüljön a vízből, majd egyik kezem lefele suhintásával, kettészelem a szörnyeteget.

- Chion! A raktárban van még hely? – ordítok társamnak, aki hatalmas kerek szemekkel figyeli a ketté ágazó teremtményt, majd feleszmélve bólint egyet.

- Csak szeld fel. – mondja, bár nem érzek hangjában komolyságot.

- Oké. – válaszomra meglepődik.

Addig darabolom a lényt, míg szép darabokban be nem tudjuk tuszkolni.

- Mit is szerettél volna? – fordulok a lányhoz gúnyos mosollyal, aki erre csak szép lassna visszatolat a beteg szobába.

- Reméltem is. – kuncogok.

- Bunkó vagy. – jelenti ki a hátam mögött Flowery.

- Lehet, de vagy megszoksz, vagy megszöksz. 

37.fejezet - Az elme uralkodik [filler[3.rész - vége]

Belépek a szentélybe, ahonnan az egész bonyodalom elkezdődött. Az ajtó kitörve, a falat és a padlót friss vérfoltok festik vörössé. Szemben egy lány ül az áldozó asztalon, keresztbe tett lábakkal.

- Ki gondolta volna, hogy fel fogsz keresni? – mondja gúnyos kacajjal a lány, akinek nagyon hasonlít a hangja az enyémhez. De a külseje teljesen más. Vörös haj, és sárga szemek. Ez nem én vagyok.

- Ki vagy te? – kérdezem tőle, amire csak fölhúzza a szemöldökét.

- Én, te vagyok. Mint ahogy már tudhatod, a rossz éned. – arcán hatalmas mosoly ül. – Tudom hogy mit szeretnél.

- Tudsz segíteni?

- Persze hogy tudok. De nem lesz a kedvedre.

- Mit kell tennem?

- Használd a képességed.

- A levegő most itt nem működik. – töröm a fejem, de akármennyire is próbálkozok, a levegőt tényleg nem tudom itt használni.

- Én a másikra gondoltam. Az emlékgyümölcsödre.

- Mi? Na azt már nem. Emiatt halt meg az anyám, biztos, hogy nem fogom használni.

- Akkor örökre öldöklő gép akarsz maradni? Felőlem rendben van. Kíváncsi vagyok, mikor borul el az elméd, miközben nézed, hogy mennyi embert ölsz meg.

- Biztos van más megoldás is.

- Van. – arcán még nagyobb vigyor jelenik meg.

- Mi lenne az?

- Öld meg magad.

- Mi?

- Ahhoz hogy tudja irányítani a testedet, az elmédnek épnek kell maradnia. Ezért vagy itt. Ezért látod, hogy mit teszel. Ha az itteni részed meghal, akkor a tested is meghal. Irányíthatatlan lesz.

- Honnan tudod?

- Ez egy olyan mágia.

- A pasas nem démongyümölcsöt használ?

- De. Csak nem tudom milyet. – sóhajt egyet. – Na, akkor mi lesz?

- Kérek egy kis időt. Addig eldöntöm.

- Csak addig meg ne haljanak a barátaid. – hangosan felnevet. Hangja egyre jobban elhal, amint távolodok a szentélytől.

Visszaérve a városba, bemegyek az egyik kisebb házba. Leülök, és fejemet megtámasztva próbálok gondolkodni. A rossz énemnek igaza van. Csak így juthatok vissza. De...

Gondolkozásomat megszakítja egy éles sikoly, amely kintről tör elő. Kirohanok. Nem látok senkit az utcán. Akkor ez az égből jött? Felnézek, és Flowery-t látom, aki a földön fekszik véresen, és ha tippelhetek, akkor az a saját vére. Amint rájövök, hogy mi folyik ott, szememből könnyek törnek elő.

- Chion! – torkomból alig jön ki hang. Lélegzetem elakad, amint megfigyelem földön fekvő, és vérben ázó társamat.

--------

A harc ami köztük folyik, nem kis dulakodás. A házak falai betörnek, néhol a földön repedések keletkeznek, és vér mindenhol. Bár lehet, a legtöbb nem belőlük származik, de jó eséllyel az egész utcát vörösre festhetik.

Flowery állja a sarat kapitánya ellen, akin látszódik, hogy nem tudja nagymértékben használni erejét. Az a képessége, amelynél semmilyen ütés nem talál be, most nem működik, vagy legalább is nem használja.

Chion csak nézni tudja, hogy mi folyik itt. Ég benne a tettvágy, de egy démongyümölcs ellen nem sokat ér.

- Chion vigyázz! – ordítja egy óvatlan pillanatban Flowery.

Hála Chion gyors reagálásának, kikerülte a csapást, amelyet Anate egyenesen a szívének célzott.

- Elég lesz már… - mormogja orra alá a srác. Felvesz egy puskát, amelyet egy menekülni próbáló, de mégis áldozattá lett ember hagyott hátra.

Lő egyet, majd kettőt. Chion meglepetésére sok golyó találatot ért, de szerencsére semmi fontos helyet nem talált el.

A lány egy kicsit megtántorodik. A sebekből vér folyik. A lányon most már nem csak mások vére díszeleg, hanem a sajátja is.

Flowery közéjük áll, és egy farok csapással messzebb küldi Anatét, aki falnak csapódik.

- Jól vagy? – kérdezi aggódva.

- Igen. Köszi.

A lány üres tekintetével két társára mered.

- Vessünk véget ennek. – mondja Chion, és rohanni kezd a lány felé, kezében a pisztollyal, amit ütésre emel, és nem lövésre.

- Oké. – Flowery is elindul mellette.

A lány Flot figyeli, így megnyílik az út Chionnak. Ütést mér kapitányára, aki semmit nem reagál.

Viszont meglepetésükre Anate szeme sárgává vált, és az üres tekintetben düh és szánalom jele mutatkozik meg.

- Mi a… - Chion csak ennyit tud reagálni, majd a földön köt ki.

- Chion! – Flowery a srác felé rohan, visszaváltozott alakban. Baklövést követett el. Anate egy ütéssel a földre küldi őt is. Épp készülne a srác életét elvenni, amikor is szemének színe visszaváltozik az eredetivé, és könnyek jönnek ki belőle.

- S-segítség… - mondja a lány halkan.

Flo és Chion meglepődnek ezen a mondaton. Bár nem tudnak felkelni, mégis megkönnyebbülés járja át őket, egészen addig, míg egy kép a fejükben fel nem villan.

Anate tehetetlenül az őt mozgató kezek között. „Segítség”. Még egyszer hallják ezt a szót, és a kép már el is tűnik. Az utca csöndes. A várost a lakói elhagyták gyorsan a hajókkal.

Chion erőlködve feláll, és egy hatalmasat üt a lány gyomorszájába, aki eddigi álló helyzetéből fekvőbe kerül. Szemeiből patakzik a könny, de az ütésre semmi reakció nem jön.

--------

Nem figyelek a további történésekre. A szememben összegyűlt könny teljesen elhomályosítja a látásomat. Térdelek, és semmi gondolat nem megy át a fejemen arról, hogy fel kéne állnom.

- Döntöttél? Lassan lejár az időd. – hallom meg a hátam mögött a saját hangomat. Lassan megfordulok, és szememet megtörölve, észreveszem, hogy mind a két énem ott áll.

- Hogyan csináljam? – állok fel, és komolyra váltom az arckifejezésem.

- Csak érj a saját homlokodhoz, és töröld ki azt a részt, hogy valaha találkoztál volna azzal a férfival.

- De tudni akarom ki ő. Meg akarom bosszulni.

- Azt nem kell kitörölnöd, hogy mi történt utána. Elég ha annyi megmarad, hogy honnan kezdődött. Utána minden megoldódik.

- Miért segítetek nekem?

- Mert mi, te vagyunk.

Csak mosolygok egyet, és homlokomhoz érve kutatok az emlékeim között. Számomra ez a képesség az undor. Nem szeretem. De most ez az, amely sok ember életét megmentheti. Sőt, még a sajátomat is.

Megtalálva a megfelelő részt, kitörlőm, és minden elhomályosul.

--------

Arra ébredek, hogy mindenem fáj. Mozdulni sem bírok, és még a földön fekve is szédülök. Résnyire nyitom a szemem, és a társaimat látom, akik szorgosan csinálnak valamit.

- C..Chion… - alig halható hangon ejtem ki orvosom nevét, aki rám néz, és mosolyog.

- Jó reggelt csipkerózsika. – mondja mosolyogva.

- Sikerült? – kérdezem, bár tudom, teljesen fölösleges.

- Úgy bizony. Bár lenne egy-két kérdésünk.

Válaszolnék, de közbe vág egy hatalmas fájdalomérzet a bal lábamban. Flowery a lábamból kiszedett golyót rak a földre, társai mellé.

Egy kis idő elteltével később, már elég erőt kapok ahhoz, hogy felkeljek. Kicsit sántítva indulok meg, hogy beverjem annak a baromnak a képét.

- Hova mész? Még pihenned kell. – mondja Chion.

- Elintézem azt a figurát. Kitekerem a nyakát. – mondom fogamat csikorgatva.

- Akkor veled megyünk. – mondja Flo.

Mosolygok egyet.

Elérve a szentélyhez, azzal kezdem, hogy betöröm az ajtót. A férfi kérdőn néz hátra, és amint megpillant engem, és társaimat, értetlenül néz körül.

- Most kinyírlak. – mondom, és egy hatalmas széllökéssel a falnak préselem. – Azt hiszem nem a mennyben fogod találni magad, hanem egy számodra megfelelőbb helyen.

Egyik kezemmel a falnak nyomom, torkát szorítva, a másikat pedig a mellkasára teszem.

- Levegő elszívás. – mondom, és a férfi fulladozni kezd. Holtan a földre esik, én pedig hátradőlök a fáradtságtól. Mielőtt a hátam a padlót érni, Chion megfog.

- A magyarázatot azért még kérni fogom. – mondja mosolyogva.

Már nem válaszolok neki. Elfog az álom.

--------

A hajónkon ébredek. Ringatózása megnyugtat. Bemegyek a hajó konyhájába, ahol mindent elmondok nekik arról, mi történt. Bár arra már én sem emlékszem, hogy mi történt miután bementem a szentélybe, de látszólag nem is nagyon érdekli őket.

- Hm. Érdekes. – mondja Chion professzori kisugárzással.

- Te csak nem törd itt a fejed. – vágom hozzá. Belegondolva hogy ennyi embert egöltem, nagy bűntudattal tölt el.

- De az a lényeg, hogy megúsztuk.

- Igen. De az is biztos hogy jó messzire kerülni fogom a vallásos embereket, és az ahhoz tartozó épületeket és tárgyakat.