9.fejezet - Megjelenik a Nagy Kardforgató

Már egy jó ideje a csónakban utazunk. Én személy szerint, fogalmam sincs róla, hogy mikor érünk oda, de a kis Kobyt elnézve, jól tud navigálni, és nemsoká oda érünk.

Luffy, és Koby, épp erről beszélgetnek, meg egyéb dolgokról, én közben végre elkezdtem írni a történetet. Nem írtam sokat, mert hát lekötött a beszélgetés.

Nem figyelek a beszélgetésükre, de a meghallottam a pár utolsó szót.

- … ott tartják fogva a híres fejvadászt, Roronoa Zorot. – ez Koby szájából hangzott el.

-----------------------------------------------------------------------------------

Nem telik bele sok időbe, és tényleg egy szigethez érkezünk.

- Végre itt vagyunk! – jelenti ki Luffy.

- De jó érzés. – mondom nyújtózkodás közben.

Elindulunk. Sétálunk az utcán, ami szerintem a fő utca, de inkább egy piachoz hasonlít.

- Hé, Luffy-san nem lehetsz olyan hülye, hogy tényleg őt akarod. – mondja Koby.

- Még nem döntöttem el, attól függ hogy jó fiú e, vagy sem. – mondja erre Luffy. De azért az ész hiányzik belőle, mert ha bezárva tartják, akkor biztos nem lehet jó fiú.

- Rossz fiú, ezért kapták el!! – na még Koby is erre gondol.

Luffy az egyik standról levesz egy körtét és beleharap. Majd egy érmét dob az eladónő kezébe, és feltesz egy kérdést.

- Zorót a bázison tartják bezárva?

Erre mindenki megijed. De miért?

- Itt ne mondjátok ki Zoro nevét. – súgja nekünk oda Koby.

- Akkor menjünk a bázisra. – javaslom.

- Oké. – mondják egyszerre.

- Na Koby, akkor tényleg tengerész akarsz lenni? – kérdezem meg tőle.

- Hát… még nem állok készen. Azt hallottam, hogy egy Morgan nevű kapitány állomásozik itt. – erre megint mindenki megijed. Mi van már? Senkinek a nevét nem szabad kimondani?

- Mókás emberek élnek itt. – neveti el magát Luffy.

- Az itteni emberek megijednek, ah Zoro nevét hallják, de akkor is ha Morgan-ét. Elbizonytalanodtam. - Mondja Koby.

- Talán csak viccből csinálják. – jegyzi meg Luffy.

- Az kizárt. – ellenkezik a rózsaszínke.

A beszélgetés alatt már oda is értünk a tengerészeti bázis bejáratához.

- Oké megjöttünk. – mondom.

Közben Koby valami érzelgőset kezd mondani, de én meg Luffy nem figyelünk rá. Épp az egyik falhoz megyünk, és segítek Luffynak felmászni a falra.

- Luffy.san, miért mászol falra? – kérdezősködik Koby.

- Na, hol az a démon? – néz körbe Luffy. Amíg nem figyeltem, azt is beszélték, hogy démonnak nevezik? Sok mindenről lemaradok.

- Biztos nem az udvaron tartják fogva. – mondom neki.

- Ott van. Gyerünk. – mondja. Mi? Tényleg kint van? Felrepülök, épp csak hogy lássam, és tényleg ott van.

- Öhm… Anate-san. – szólít meg Koby. Erre én fölemelem ,hogy ős is lássa. Vagy talán nem erre gondolt?

- Látod ott van. – mondja Luffy. – Oldozzuk el, és már léphetünk.

- Bolond vagy? – kérdezi Koby. – Lehet hogy megöl téged.

- Ne aggódj, erős vagyok. – hát az már biztos.

- Hé, ti! – szól egy férfi hang. Az a pasas megszólított minket. – Útban vagytok, tűnjetek innen. – és ránk néz.

Áhh elolvadok. De most komolyan, nem említettem még, hogy oda és vissza vagyok, a cuki fiúkért? Akkor most mondom. Lehet hogy démonnak mondják, de akkor nekem egy démon olvasztja el a szívem.

Közben valaki, egy létrát rak a falra. Egy kislány az. Felmászik, és egy nagyot ugrik, és csendesen érkezik. A kezében van valami.

- Mit akarsz? – kérdezi a zöld hajú. Eddig azt gondoltam hogy ez a szín nem jó haj színnek, de neki nagyon is jól áll.

- Gondoltam éhes vagy, ezért hoztam neked enni. – de aranyos.

- Kölyök, meg akarsz halni, tűnj innen. – nem mintha tehetne bármit is.

A kislány kicsomagolja azt, ami a kezében volt, és felemeli a rizsgolyókat.

- Tessék, én magam készítettem.

A zöldhajú meglepődik.

- Nem vagyok éhes. - mondja. – Nem is szeretem, menj innen. Ne akard hogy bántsalak.

- De…

- Ne higgy neki. – mondja egy férfi hang, és egy kapu nyílik ki.

- Egy újabb fura fazon. – szólal meg Luffy.

- Hát, azok sosem fogynak el. – mondom én.

A férfi aki bejött szőke, ronda hajú, és tiszta elkényeztetett stílusú. Elveszi a lány egyik rizsgolyóját, és beleharap, majd leveszi a másikat is, azt meg ledobja a földre, és eltapossa, azzal az indokkal, hogy ez undorító, mert cukros, és hogy sósnak kell lennie. De modortalan. Most úgy pofán ütném. Közben kiderült, hogy a bunkó pasas, annak a Morgannak a fia. Parancsol valamit az egyik kis seggnyalójának, és szó szerint kidobja a kislányt. Luffy egyből reagál, és segít neki, de még én is. Mert Luffy a hülye ugrott egy nagyot, hogy elkapja, és meg a landolásnál segítettem.

- Köszönöm. – mondja a kislány.

Míg én és Koby a kislánnyal foglalkozunk, Luffy elmegy ahhoz a Zorohoz.  Nem tudom, hogy mit fognak most beszélni, de ezt amúgy is Luffyra kell bíznom, hisz ő a kapitány.

----------------------------------------------------------------------

A kislány szüleinek van egy kis éttermük, és annak a hátsó bejáratánál üldögélünk. Luffy elmondja, hogy Zoro megette az összetaposott kaját, és még ízlett is neki. Nem is olyan rossz fiú. A lány ennek persze nagyon örült.

- Zoro tényleg Olyan rossz fiú. – kérdezi meg Koby.

- Dehogy. Miattunk zárták be. – mondja a kislány, és mindent elmesélt. Hogy Zoro csak a kislány, és az étteremben lévőket védte.

Bemegyünk az étterembe, és ott van a szőke pasas, annak a Morgannak a fia.

- Óh tényleg, mivel meguntam a várakozást, Zorot holnap reggel kivégezzük. Jöjjenek el, biztos szórakozás lesz. – és elneveti magát.

Luffy nem bír magával, és megüti a szőke szánalmat.

Luffyt Koby fogja le, a szőke meg csak bámul, és nyivákol, hogy megmondja az apukájának, és satöbbi. Hát ez a pasi tiszta szánalom.

Később Luffyval elmentünk Zorohoz, hogy meggyőzzük, hogy legyen a társunk.

- Már megint te? Túl sok szabadidőd van. És most kit hoztál magaddal? – szólal meg egyből Zoro.

- Anate vagyok, örvendek. – mosolygok, de ő csak elfordul. Áhh de aranyos.

- Hadd oldozzalak el. Dolgozz nekem. – mondja Luffy.

- Mégis mit?

- Legénységet gyűjtök egy kalózhajóra.

- Még mit nem. Belőlem ugyan nem lesz rossz fiú. Idegesítő vagy.

- Mi bajod van a kalózokkal. – hát ez tényleg jó kérdés. Sőt, nekem a tengerészekkel van bajom.

- A kalóz azt jelenti, hogy rosszfiú. Ki akarna kalóz lenni? – hát én.

- Számít ez? – kérdezi Luffy. – Téged gonosz kalózvadászként ismernek.

- Nem érdekel, hogy mit gondolnak. Sosem tettem olyat, amit megbántam volna. Túl fogom élni. És véghezviszem, amit akarok.

- Tényleg? De már eldöntöttem, hogy a társam leszel. – Hát ez gyors volt. Bírom ezt az optimizmust.

- Egyedül nem dönthetsz róla! – ordítja le a fejét.

- Kardforgató vagy nem? Visszaszerzem a kardjaidat. És amint visszakaptad őket, a társam leszel.

- Te alattomos féreg!

Luffy már el is szalad. Én meg nekilátok, hogy megpróbáljam kioldozni Zorot.

- Hogy vagy képes elviselni? – kérdezi meg.

- Nem tudom. Talán mert tisztelem.

- Miért is?

- Mert megmentette az életem. Meg még sok minden történt. Azok után lettem én is a társa.

- Értem. – mondja, és lehajtja a fejét.

- Tudod… - felnéz rám. – örülnék, ha a társunk lennél. – mondom.

Közben jön valaki más is segíteni. A kis Koby az. Mostmár én csöndben segítek, míg Koby beszél vele.

És eközben nem figyelünk oda, és jön egy csapat tengerész. Mögülük pedig egy balta kezű emberke lép ki. Hát igazából hatalmas a termete. És meg is szólal.

- A bűnért, amit ellenem követtek el, mind a hármatokat kivégezlek.

Ijedten nézek rá. Bár engem nem tud megölni, de azért ijesztő, mert Zorot, és Kobyt képes megölni. Koby elkezd bőgni, Zoro meg dühösen néz.

Tüzelni készülnek, és én már épp a két srác elé vetném magam, de Luffy megelőz. A puskák eldörrennek. De Luffyn nem megy keresztül golyó. Hanem visszapattan, és majdnem eltalálja a baltakezűt. Luffy meg röhög. Én meg furcsán nézek rá. Erre is képes?

- Ki… ki a fene vagy te? – kérdezi meg Zoro.

- Monkey D. Luffy vagyok. Én leszek a következő kalózkirály.

8.fejezet - Az első kaland

Már egy jó ideje bolyongunk a tengeren. Én már teljesen elfáradtam, Luffy, meg pihengél a hordóban. De jó neki. Az se biztos, hogy találunk valahol kaját. Áhh már nagyon éhes vagyok.

Hallok valamit, felkapom a fejem, és mintha a mennyek kapuját látnám. Egy hajó. EZZAZ.

A hordót abba az irányba próbálom terelni. Majd ha sikerült ott kaját találnom, majd felébresztem. Lassan közeledünk a hajóhoz, és nem is telik bele sok időbe, hogy azok a fickók a fedélzeten, felfedezzék a hordót. Mert hát, engem nem látnak. Ez csak természetes.

Máris megfognak valami kampó szerűséget, amin egy kötél van, és próbálják kiszedni a hordót. Biztos azt hiszik, hogy bor van benne. Röhögök majd, mikor kinyitják.

Sok próbálkozás után, mégis csak sikerül kiszedni a vízből. Nem hittem volna, hogy ennyit szerencsétlenkednek vele.

Hírtelen az egyik emberke, aki az árboc tetején van, kiabálni kezd.

- Egy hajó van a láthatáron! Kalózzászlóval! Ez egy kalózhajó! Ellenség közelít! Ellenség közelít! – erre meg két fickó, akik épp a hordót fogták, elejtik azt, és berohannak a hajó belsejébe. Amerre mentek, zene hallatszódott. Biztos valami bál van.

Közben meg, bombázni kezdik a hajót, de egy golyó sem ért célba.

Közben a teremben pánik törik ki. Futnak, és sikítoznak. A kapitány megkéri őket, hogy nyugodjanak le, de senki sem teszi. Nem csodálom.

A bombázás még midig folyik. Én meg nem figyelek rendesen.

Hova a fenébe gurult a hordó? Leveszem róla a szemem, akár egy pillanatra is, és eltűnik. Elindulok a konyha fele, biztos álmában is azt keresi. Na mind1. Megnézem a hajót, akik épp bombáznak. Egy kacsa az orrdísze? Az se mindennapos. Meg az se, hogy egy szív van a kalóz zászlón. Kíváncsi vagyok a kapitányra.

Egy golyó, telibe találja a főárbocot, és én pont alatta állok. De nincs semmi gond, mivel még mindig szél vagyok. Nem látnak, és nem is tud fizikai bántódás érni. Imádom ezt. Bár ennyi ideig még sosem voltam átváltozva.

Kopogást hallok. Arra indulok, és egy lejáróhoz érkezek, biztos ez a konyha. Bemegyek. És ott gurul előttem a hordó. Be is gurul egy ajtón. Ezt a profi manővert. Én is bemegyek oda, és észreveszem, hogy a konyhában kötöttem ki.

Ránézek a hordóra, és várom hogy Luffy kiugorjon belőle, de nem teszi. Hogy lehet ilyenkor aludni? Visszaváltozok, és leülök. Ja de előtte keresek valami kaját. És találtam egy kisebb kosár almát. Azt elkezdem rágcsálni. Talán addigra Luffy felébred.

De próbálok csöndben enni, hátha hallok valamit, hogy mi folyik odafent. Semmi. Nem hallok semmit. Jó szigetelés van.

Nem telik bele sok idő, mikor azt hallom, hogy valaki csöndben erre közeledik. Leteszem a még csak félig megevett almát, és megint széllé változok.

- Halihóóó… - hallom meg egy fiú hangját. Az ajtó fele nézek, és egy kicsi fiú nyit be, rózsaszín hajjal. Ilyet sem minden nap lát az ember.

- Úgy tűnik, senki sincs itt. – mondja megbizonyosodva. Hát ha ő azt tudná, hogy még hányan vagyunk itt.

Bejön.

- Hála az égnek. – mondja megkönnyebbülve. Nem rontom el neki ezt az érzést. Hogy miért? Mert nem tűnik rossz fiúnak.

És észreveszi a hordót.

- Milyen nagy hordó. – mondja, miközben felé sétál. Megfogja a hordót, és erőlködve elkezdi gurítani. Hát nem nagyon megy neki. Ajj Luffy, mi a fenéért nem ébreszd már fel?

Közben a fiú, az ajtó felé gurítja a hordót, és már majdnem ott volt, mikor berohantak a társai.

- Hé kölyök! Már megint próbálod elsunnyogni a támadást? – mondja egy fekete bőrű, kövér pasas. Na jó, talán mégse társak.

- Nem, nem! Épp ki akartam vinni! – mentegetőzik a fiú.

- Könnyítsük meg a dolgodat! – mondja röhögve megint a dagi. Hát, most már tényleg fel kéne ébrednie Luffynak.

- Jah, úgy is szomjas vagyok. – mondja egy szőke, szakállas, cérna fazon. Az se szebb a másiknál.

- Mégis hogy képzelitek. – mondja a fiú ijedten. – Ha Aluvida-sama megtudja, megöl minket.

Az, az Aluvida biztos a kapitányuk.

- Tudod tartani a szádat… ugye Koby? – mondja egy barna hajú. Ez aztán a szín változatosság. Meg, meg tudtam a fiú nevét. Koby. Olyan lányos, szerintem.

- Igen, persze … - mondja engedelmesen.

Ha Luffy nem ébred fel, kénytelen leszek én felébreszteni, de azt megbánja.

A dagi felállítja a hordót.

- Ez tényleg nehéz. – mondja.

- Alig várom. – a szőke is nagy piás. De ha megtudják, hogy mi van benne, hát nagy meglepetés éri őket.

- Ne legyél mohó. Most pedig kinyitom. – a dagi recsegteti az ujjait. Ugye nem azt tervezi, hogy betöri? Akkor hogy akarja meginni, ha a padlón szétfolyik? Ezeknek még eszük sincs.

Már koncentrál, de nagyon. Luffy, gyere elő, puklit kapsz a pofikádra. Lehet hogy meg is öl.

Végül is, lehet hogy túléli. Mert a bajszos csákót is leverte, akit mi nem bírtunk. Vagyis tudtam volna, ha nincs nála az a tengerkő.

A dagi már lendíti a karját, amikor a hordó teteje megreccsen, és a benne lévő Luffy, szépen állon veri a dagit. Ez szép volt.

És ordít. Vagyis ásít. Hát akkor neki ez biztos furcsa szokás.

- De jót szunyáltaaaaaa~m! – mondja a nagy „ásítás” közben. Hát de jó neki. Én meg teljesen kifáradtam.

Mikor végre befejezi az ordibálást, észreveszi, hogy a dagi a földön hever.

- Mi a…? – hát, jó hogy észreveszi. De várjunk. Véletlen volt? Furcsa egy fiú.

A másik két kalóz nagyon meglepődötten nézi Luffyt.

- Kik vagytok? – kérdezi Luffy.

- EZT MI AKARTUK KÉRDEZNI! – ordítják egyszerre.

- Ha a földön alszik, meg fog fázni. – mondja megint a nagy értelmességét a szalmakalapos. De nagyon bolond. Észre sem vette, hogy ő ütötte le?

- Miattad történt. – mondják megint egyszerre.

A barna egy kardot tart Luffy nyaka elé. De a fiúcska nem nagyon foglalkozik vele.

- Nem tűnt fel hogy kalózok vagyunk? Nem úgy nézünk ki? Nos? – mondja felháborodottan. Közben a szőke is előveszi a kardját.

- Éhes vagyok, van kajátok? – ez a Luffy semmivel nem törődik?

- Figyelj már ránk. – ezek meg már teljesen ki vannak tőle akadva.

- Te vakarcs. – lendítik a kardjukat. A … Koby nevű megijed. Luffy csak megfordul.

- Dögölj meg. – ezt most egyszerre mondják. Megint.

De a kardok nem találnak célba. Nem is láttam teljesen hogy történt. Luffy eltörte a kardokat? Csak mert a felük, a plafonba fúródtak. A két kalóz, teljesen meg van ijedve. Bár nem csodálom.

- Mi volt ez az egész? – kérdezi Luffy. Hát ez teljesen nem fogta fel. Nem tud gondolkozni?

- Ki vagy te? – kérdezi meg az egyik „félkardos”.

- Én? Monkey D. Luffy vagyok. Örvendek. – mondja. Hát nálam is kb. így mutatkozott be.

A két kalóz, ordítva rohannak ki.

- Áhh, hol van Anate? – kérdezi körülnézve.

- Tudod, furcsa a nemtörődömséged. – mondom, miközben visszaváltozok.

- E… ez meg mi?? – kérdezi nagyon megijedve Koby.

- Hát, majd egyszer megtudod. – mondom neki mosolyogva.

A fiú az ijedségből feláll, és elkezd mondani valamit.

- Fussatok. Ha itt találnak megölnek titeket. – mondja megint ijedten. Hát, jó ilyedős.

- De éhes vagyok. – mondja Luffy mosolyogva.

- Én is így vagyok vele. – a gyomrom meg elkezd korogni.

- De halálos veszélyben vagytok, egy egész csapat van a hajón.

Luffy szaglászik a levegőben. Hát ez fura. Nehéz lesz megszokni Luffyt.

A szalmakalapos elindul az egyik irányba, én meg követem. Koby megpróbál visszatartani.

- Gyertek velem. – mondja. De mi nem váltunk irányt. – Ne arra. – miért akar megakadályozni?

Luffy kinyit egy ajtót, én gyors berohanok mellette. Ami elém tárul, az még jobb mint az alma. Egyből keresni kezdek valami finom kaját.

- Kaja! Kaja! Kaja! – mondja Luffy. Úgy tűnik, ő is nagyon örül. Egyből neki is esik, egy doboz gyümölcsnek.

- Koby vagyok. Ti meg Luffy-san és Anate-san igaz?

- Aham. – válaszolom teli szájjal.

- Nagyon jó voltál Luffy-san. Hogy csinálod? – dicséretet mond. Nekem miért nem? Igaz hogy nem csináltam semmit, de akkor is.

- Ez mennyei. – nem is válaszol a kérdésre. – Ez nem egy kalózhajó? – kérdezi meg most ő.

- Nem, nem az. Ezt a hajót foglalta el ALuvida-sama. – mondja a rózsaszínke.

- Az mindegy. Van mentőhajó valahol? – na végre gondolkozik is. Ez például, egy jó ötlet.

- Azt hiszem, van.

- A hajónk elsüllyedt az örvényben.

- Az örvényben? És túléltétek?

- Hát, amint látod, élünk és virulunk- mondom Luffy helyet, had tömje magát, hogy később, ne az én kajámat egye meg.

- Te ezekkel a kalózokkal vagy? – kérdezi Luffy.

- Hát… nem éppen… Épp horgásztam egy kicsi hajóval, de egy kalózhajóba botlottam. Ennek már egy éve… És ahelyett hogy megöltek volna, szolgává tettek.

- Te nem csak hülye vagy, hanem balfék is. – hát, én az ő helyében, meg sem szólalnék.

- Ne mondj ilyet. – mondja Koby szomorúan.

- Miért nem menekülsz el? – kérdezem.

- Lehetetlen, nem lehet. Ha elkapnak, mit tesz velem Aluvida-sama?

- Kis fosos vagy. Mondja Luffy röhögve.

- Ne bántsd szegényt. – mondom.

- Ugyan, igaza van. Sosem vagyok képes tenni valamit. – mondja. Én egy picit sajnálom- Amúgy, Anate-san, Luffy-san, ti miért utaztok?

- Nekem számos oka van. - válaszolom gyorsan.

- Én akarok lenni a kalózkirály. – mondja Luffy. Hogy tudtam hogy ezt fogja mondani, meg azt is , hogy Koby nagyon meg fog lepődni. Hát ez így is történt.

- A kalózkirály?

- Ja.

- Tényleg?

- Naná!

Ez aztán az értelmes beszélgetés.

- Luffy-san, meg te is Anate-san, kalózok vagytok?

- Persze. – most már én is csatlakozom az értelmes társalgáshoz.

- Hol van a többi társad?

- Még csak egy van, de most már ketten keresünk. – válaszolom Luffy helyett én.

Azt a meglepődést Koby arcán, le kellett volna rajzolni. Nagyon durva.

- A kalózkirálynak mindene megvan az egész világon! Hatalmas vagyona, hírneve, és hatalma van! Övé a felbecsülhetetlen kincs, a One Piece. – jó, oké, de nem kell ennyire durván mondani.

- Ja. Na akkor tele vagyok, keressünk egy hajót.

- Oké. – mondom.

- Vajon ha én is ilyen lennék, képes lennék csatlakozni a haditengerészethez? – suttogja az orra lá Koby. De nem elég halkan. Luffy is, meg én is hallottuk.

- Haditengerészet? – kérdezem.

- Úgy van, hogy elkapjam a rosszfiúkat. A gyerekkori álmom! Valóra válhat?

- Honnan tudjam? – mondja Luffy. Lehetne megértő. Biztos, neki is ilyen álma volt kicsi korában is.

- Igenis megpróbálom, megmenekülök a szolgaság alól, és elkapom Aluvida-samát…

De nem tudja tovább folytatni, mert betörik a plafon, ami persze fából van.

- Kit akarsz te elkapni? He? Koby!

A porfelhőből, egy kövér, mély hangú, fekete hajú, nő jön elő. De ronda is. A falból pedig kardok, amik körbeveszik Luffyt. Vagyis majdnem eltalálták. Nekem nincs ilyen gondom, én szél voltam, és nem tudtak felismerni.

- Ő nem Zoro a fejvadász. – mondja a dagi nő. Ki az a Zoro?

- Koby! Ki a legszebb nő a tengeren? – ezt most komolyan kérdezi? Hát biztos hogy nem ő.

Az orrom alatt kiiuncogok. De nem veszi észre senki.

- Természetesen nem más…

- Ki ez az ocsmány banya? – teszi fel Luffy, a legértelmesebb kérdést.

De senki nem nevet. Mindenki ijedten, a dagi nő meg dühödten néz rá.

- FÉREG! – ordítja el magát, a dagi, és lendíti a buzogányát, és lecsap.

Luffy, Koby elé ugrik, megfogja, és kiugrik vele. Én meg szépen utána repülök, néznek is mint borjú az új kapura. Nagyon vicces.

A kalózok próbálják lekaszabolni Luffyt, de ő ügyesen kitér előlük. Ne meg rám is jönnek, de amikor próbálnak megvágni, egyszerűen, csak keresztülmegy rajtam a kard. Nagyon vicces. Dühösek is hogy kinevetem őket. Nem figyelek nagyon arra, hogy Luffy mit ügyeskedik, de mikor látják, hogy ellenem nem tudnak mit kezdeni, Luffyt támadják meg, méghozzá egyszerre. Én meg csak nézem, mert hát eddig sem esett bántódása. És talán megmutatja, hogy, hogy lehet ilyen erős.

- Túl sokan vagytok, ez nem ér! – és fut. Majd az egyik kezével megfogja az árbocot. A keze pedig megnyúl. MIIII!? Megnyúl? Ez nagyon durva! Ez…ez…

Nem én vagyok az egyetlen aki meglepődik. Sőt, valami még történik, mert Luffyval ellentétes irányba futnak.

- Gomu gomu no… Rocket! – és mint a rakéta, úgy száguld, és tarolja le a kalózokat.

- Luffy-san, mi vagy te? – kérdezi Koby.

- Hogy én? Én vagyok a gumiember, mert megettem a gumi gyümölcsöt. – már értem, bár ez eddig is érthető volt.

- Te ettél démongyümölcsöt. – mondja Aluvida, aki csak úgy a semmiből jelent meg Koby háta mögött. – Halottam már róla, de nem hittem hogy létezik. Fejvadász vagy?

- Nem, kalóz!

- Kalóz? Egymagad?

- Nem, ketten vagyunk. – szólok közbe.

- Hát még csak ketten vagyunk, de lesz még úgy, 9 társam. – mondja Luffy.

Aluvida, a rondaság elkezd nevetni.

- Akkor vetélytársak vagyunk. – lendíti a buzogányát, és fejen is találja Luffyt. De ez olyan, mintha direkt hagyta volna.

- Gomu gomu no… Pistol! – és úgy lövi el Aluvidát, mint egy pisztolygolyót. Elég találó támadás nevek.

Aluvida láthatáron kívülre kerül.

- Hé! – szól oda Luffy, a kapitány nélkül maradt kalózoknak. – Adjatok egy hajót.

Ők meg szó nélkül engedelmeskednek.

Hírtelen valami bombázni kezd. Mind arra nézünk, és nem mások azok, mint tengerészek.

- Pont jókor. Lépjünk innen! – mondja Luffy.

Beszállunk egy hajóba, és a kötelek elvágásával a vízbe zuhanunk. És valaki mellé zuhanunk, egy lány mellé. De már el is húzunk onnan.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Nem sok kelett bele, és már nem is láttuk a hajókat, és hangot sem halottunk.

- Hát ez vicces volt. – mondja Luffy. Szerintem sem volt rossz. Főleg hogy szereztünk egy akkor a hajót, amiben lehet kényelmesen elférni. Vagyis nem inkább hajó, hanem csónak, de ez már elég nagy.

- Ja, jó volt. – mondom.

- Amúgy Luffy-san, Anate-san, ahoz hogy megszerezzétek a One Piecet, át kell hajóznotok a Grand Line-on, amit a kalózok temetőjének hívnak.

- Ja. Ezért kellenek jó társak. Meg amúgy, ki ez a fejvadász… ?

- Zorora gondolsz? Úgy halottam, hogy elfogta a haditengerészet.

- Ennyire béna? – kérdezem én.

- Dehogy is! Ő egy igazi démon. Amúgy miért kérdezitek?

- Ha ilyen jó, a csapatomban akarom tudni. – mondja Luffy.

Koby megint a rémült arccal. Nem unja?

- De neki sitten van a helye. Kizárt. Kizárt Teljesen Kizárt.

Luffy ad neki egy barackot, de nem gyümölcs értelemben.

- Ezt miért kaptam?

- Mert idegesítesz.

 ----------------------------------------------------

Közben, egy városban, a haditengerészeti támaszpont, betonfallal körbevett udvarában, egy fakereszthez kikötve, egy furcsa tekintetű férfi. Aki épp vár, hogy mi történik majd az elkövetkező napokban.

To be continued…

7.fejezet - A kaland kezdetét veszi

Teljesen elvesztem az eszem. Hogy elveszítem Joneth-et, ez nem lehet.

Mintha a földből szélvihar törne elő, úgy vesz körbe a szél. Hajam lobog, és mintha tépnék. Körém gyűlnek a kalózok, és kardot rántanak. Én nem ölném meg őket normál helyzetben, de most nem bírok uralkodni magamon. A szelem mindenkit kettéhasít. Főleg azt, aki megölte őt.

- Kérlek… kérlek, ne ölj meg. – mondja halálra rémülve a féreg.

- Az ilyen férgeknek nincs joguk az élethez. – mondom, és minden habozás nélkül darabokra tépem. Igen morbid, de felb*szták az agyam. Nagyon!

Várjunk… ez…. Mit mondana Joneth ha látná? Akkor… én.

Lecsendesedik körülöttem a szélvihar. Végre megnyugodtam. Mert most jutott eszembe, mit mondott Joneth.

*

- Tudod, a kalózkodás veszélyes, szóval felkel készülnünk az életünk kockáztatására. – mondta Joneth.

- Ühüm.

- És én bármikor kockáztatom az életem érted.

- Ühüm… mit mondtál? Nem figyeltem.

- Áhh semmi.*

Jó, oké, lenyugodtam. Leülök az egyik fa tövébe, és körülnézek. Tiszta morbid, de nem annyira feltűnő. Mivel sok a bokor, és a piros virág. Zajt hallok az egyik oldalról. Nem fogok elbújni, így is eleget futottam már. Az a Luffy nevű fiú lép elő az egyik bokor mögül.

- Hát ez nem semmi. – mondja, közben nevet.

- Fogd be. – mondom a földet nézve. Vagyis most nézek rá. Látom észrevette társamat a földön. Leemeli kalapját, és a szívéhez emeli.

- Részvétem.

- Hát ja. Amúgy legyőzted a szakállast? – kérdezem, de teljesen fölöslegesen, mivel hát akkor nem lenne itt.

- Könnyű volt. – nevet. Miért nevet mindig?

- Amúgy, miért vagy itt? Miért segítettél? – kérdezem, mert ez tényleg furcsa.

- Hát halottam mit beszéltetek a fogadóban.

- És? – akkor biztos kirohanni is látott, és így talált meg az erdőben.

- Azt akarom, hogy legyél a társam.

Ez most komoly? Talán ez az alkalom, amit nem szabad visszautasítanom? De hát ő is egy gyerek, kíváncsi vagyok, hogy mit akarhat.

- Na és miért akarsz kalóz lenni? Csak azért, mert ha talán elfogadnám ,tudjam mire számítsak. – és ez teljesen igaz.

- Kalózkirály akarok lenni. – mondja, már megint nevetve.

- K-kalózkirály? Ez elég vakmerő. Gondolod, hogy képes vagy rá? – most válogatott szavakkal beszélek, mert lehet, hogy elfogadom.

- Pont ezért gyűjtök társakat, mert egyedül csak nem lehetek kalózkirály. – Na jó, most már biztos hogy elfogadom.

- Na, akkor igen? – kérdezi.

- Igen. – mondom mosolyogva.

--------------------------------------------------------------------------------------

A kikötő fele tartok, ahol az új kapitány vár. Azt mondta, nem pakoljak sok mindent, mert nem fog elférni a hajón. Biztos, hogy sokan vannak, van olyan sok minden van a hajón. Hát tényleg nem sok mindent pakoltam. Tollat, üres könyveket, és ruhákat, de egyikből sem sokat. Ja meg egy kis kaját.

Beérve a kikötőbe körülnézek, hogy vajon, hol lehet Luffy. Meg is látom.

- Na, akkor hol a hajó? – kérdezem, és körülnézek.

- Itt van mögöttem. – mögé nézek, és egy kisebb csónakot látok, amin egy hordó van. Most komolyan… ez a hajója? Erre tényleg nem férnek fel sokan.

Luffy beszáll, utána pedig én. Vagyis, még csak fél lábbal léptem rá a „hajónkra” mikor valaki megállított.

- Anate, vigyázz magadra. – mondja a főpincér az étteremből. De nem ő volt ott egyedül, hanem a könyvtáros, meg a többi pincér, meg még pár boltos. Ez így egy szép búcsúztató csoport.

- Ne feledd, mindig lesz hova hazatérned.

- Oké. Mondom nagy mosollyal. Teljesen rálépek a kis hajóra, és leülök, Hát többen nem nagyon férnek el. Remélem, addigra szerzünk egy újabb hajót.

Elindulunk. És lehet, hogy ezt mondták a városiak, de nem biztos, hogy visszajövök. Elég sok rossz emlék köt már így is ide. Joneth. Ja tényleg, még nem is mondtam, hogy őt el temettük pár városival. De nem részletezném.

 - Na akkor, most merre is megyünk? – kérdezem meg Luffyt.

- Amerre visz minket a sodrás. – mondja nevetve. Hogy nem rohad le róla a mosoly.

- EZ MOST KOMOLY? – ordítok rá. Azért gondolhatott volna erre is, mielőtt elindulunk. Szerintem adtak volna egy olyan csónakot, amit lehet irányítani.

----------------------------------------------------------------------------------

Már három napja utazunk a kis tutajon. A kajánk is elfogyott már. Éhes vagyok. És még írni sem tudtam. Nem volt rá lehetőség, mert még egy parton sem kötöttünk ki, és itt nem férek el kényelmesen. Sőt, már estefelé jár. És álmos is vagyok, de itt még aludni se lehet normálisan. Áhh ez kikészít.

- Áhh, éhes vagyok. – nyávog megint a fülembe. Nekem ne nyávogjon, főleg, hogy ő falta be szinte az összes kaját.

- Én is. – mondom, mert nem bírok vele vitatkozni, de nem is akarok. Meghallok valamit. Vízcsobogás. Talán vízesés? Mert az szigetet jelent. Elnézek a zaj irányába. Luffy is néz. De amit látok, nem vagyok sokkal boldogabb. Egy örvény. Méghozzá hatalmas. Ez biztos az, amelyikről szóbeszédek járnak, de nem tudom pontosan hogy milyen.

- Szállj be a hordóba- utasítom Luffyt.

- Minek? – kérdezősködik.

- Mert ha nem látnád, egy örvény fele közeledünk, és nem tudjuk irányítani a hajót.

- Ja oké.

Már majdnem beszállt a hordóba, de gyors kérdez valamit.

- Na és veled mi lesz?

- Én tudok repülni, nem lesz gond.

Lecsukom a hordó fedelét, és erősen ráütök. Majd a vízbe engedem, és elindítom az örvénnyel ellenkező irányba. Aztán én széllé változok.

Mentünk egy kicsit, és visszafordulva azt látom, hogy a kis csónak, a levegőbe röppen, és vissza, és ez mindig. A hordóból meg nem is jön ki hang, amibe Luffy-t nyomtam. Mi a fenét csinál?

Egy kis szelet küldök a hordóba, és meghallom, hogy horkol. Ez szép, én meg tiszta álmos vagyok. Ez nem fair. Na, majd meglátom, hogy mi lesz.

6.fejezet - Az ígéret

- Jo… Joneth. – ez meg hogy lehet? Miért mentett meg? Most ő… MIÉRT? – Mi a francot csinálsz? – ordítom le, közben a szememben összegyűlik a könny.

- Mert… ha nem teszem… soha nem válhatna belőled igazi… k-kalóz. – Közben vért köhög fel.

Kihúzzák belőle a kardot, ő pedig a földre esik. A karomba veszem, és a könnyeim rá potyognak.

- De… az ígéretünk… - szipogok – Az… - nem bírom befejezni.

- Minden… rendben lesz… biztos, hogy sok… barátod lesz… akik… beteljesítik h-helyettem. – mondja, küszködve a fájdalommal.

- Ne beszélj! Meggyógyulsz. Ígérem. – mondom bíztatásképp. De én sem vagyok hülye. Tudom, hogy ez lehetetlen. De nem akarom elfogadni. Nem lehet.

- Tudod… - mondja.

- Mondtam, hogy ne beszélj! – mondom megint neki, de alig megy.

- Én… mindig is, sze… - nem fejezi be. A szemei szép lassan lecsukódnak, és elragadja az örök álom.

- Jo… Joneth. Hé Joneth. Ébredj fel. Nincs most idő arra, hogy elaludj. – mondom neki, a könnyeim pedig jobban elkezdenek folyni. – Ki kell bírnod, addig, míg elérünk egy orvoshoz.

Tudom, most bolondnak nézhetek ki. De ez… nem lehet. Joneth nem halhat meg. Ő mindig is erős volt. Ő sosem… halhat meg.

Ránézek az arcára, és csak most tűnik fel, hogy mosolyog!?

---------------------------------------------------------------------------------------------

*

Már egy hónapja annak, hogy erre a szigetre kerültem. Nem is olyan rossz. Csak a nő, akinek a házában vagyok, olyan, mint egy boszorkány. Ronda kövér, és parancsolgató. Nem értem, hogy azok a kalózok, miért pont ide raktak. Meg a banya, azt sem engedi, hogy kalóz dolgokról meséljek. Vagy ahhoz kapcsolódó dolgokról. Nagyon utálja őket.

De még barátaim sincsenek, akikkel ezeket a dolgokat megbeszélhetném. A falusiak meg nevetnek ezen a dolgon. Idegesítőek.

A folyónál ültem, a gondolataimba mélyedve, mikor zajt halottam az erdő felől. Felugrottam, és bebújtam az egyik fa mögé. Majd valaki megérintette a vállam. Felsikoltottam.

- Nem vagy jó a rejtőzködésben. – mondta egy fiú. Ki lehet ő?

- Nem tök mindegy? – mondom neki, és félre fordítom a fejem.

- Hát, ha kalóz akarsz lenni, akkor nem. – mondja és mosolyog. Mindenki bolondnak tart, hogy ennyire hajtok arra, hogy kalóz legyek. Ezért nem játszanak velem, a faluban lévő gyerekek.

- Te miért jöttél ide? Te is ki akarsz gúnyolni? – hajtom le a fejem.

- Dehogy is . Épp ellenkezőleg. A társad akarok lenni.

- Mi? – felemelem a fejem. Az arcomon a tejcsordulásig felismerhető meglepődöttség.

----------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy hét telt el azóta, hogy a fiú (időközben kiderült Joneth-nek hívják) a társam akart lenni. Hát ez meg is történt. Kalózhajót építettünk fából. Szerintem jó lett, de a próbánál egyből a vízbe süllyedtünk. Hál istennek, Joneth volt csak benne a mondhatni, kis tutajban. De ezen kívül, még rengeteg dolgot csináltunk. Én például, gyakoroltam az elszökést a nyanya házból. Nem sokszor sikerült egyedül. Sokszor segített ki Joneth. Aki még a könyvtárban is járkált, és olvasta, a kalózokról szóló, csodás történeteket. Én meg pont fordítva. Én írtam a történeteket. Meg a hajónaplót. Hát, eddig csak 5 nap van beleírva. Nem sok, de Joneth-nek tetszik. Ja, és mára beszéltük meg, hogy megcsináljuk a zászlót. Már annyira izgatott vagyok, vagyis várom.

Felkelek az ágyamból, és kimászok az ablakon. Emeletes a ház, de könnyen meg tudom oldani. Mivel elkezdtem használni az erőmet. Egyre jobban ráérzek.

Elszaladok a folyóhoz, és odaérve látom, hogy Joneth már ott van.

- Megjöttem. – köszönök.

- Akkor el is kezdhetjük. – mondja, és elővesz egy kisebb zászló méretű anyagot, na meg ecsetet, és festéket.

- Csináld először te. – mondom, és leülök az egyik fa tövébe. Nem kell sok hozzá, és Joneth jelzi, hogy kész van. Felemeli, és amit látok, elfog a röhögő görcs.

- Most mi van? – kérdi sértődően.

Hát, szerintem, meg kéne néznie a saját alkotását. Borzalmas.

Smile szemek. Mosolygós száj. Virág van a lábszárcsontok végén. És rajta van egy „A” és egy „J” betű. Komolyan mondom, ez nagyon gáz.

- Ez nagyon gáz. – mondom neki.

- Akkor csinálj jobbat. – mondja megsértetten.

Előveszek magamnak, egy anyagot, és elkezdek rajzolni. Nekem már több idő kell hozzá.

- Kész. – emelem fel, és Joneth arcáról lerí, hogy tetszik neki a művem.

Normálisan van rajta a száj, meg a szem. A lábszárcsont is normális. Nincs rajta felirat. De szél megy keresztül az egyik szemén, és a szél egy levelet visz. Egyszerű, de nagyszerű.

- Jó, akkor legyen ez.

Nem sokkal, bementünk az egyik kisboltba, hogy üdítőt vegyünk. Mikor kifele tartottunk, beleütköztem valakibe.

- Mi a francot képzelsz kölyök? – mondja egy mély férfihang.

- B… bocsánat. – mondom, és próbálok elmenni mellette, de ne nem engedi.

- Tudod, nem bírom a kölyköket. Szóval, ha nem akarsz meghalni, ne kerülj többé az utamba. – mondja és elkezd nevetni, majd kikerül.

Elsétáltunk a virágos rétre, ahova csak a kicsik járnak virágot szedni. Kibontottam az üdítőmet, és búsan inni kezdtem.  

- Ne is foglalkozz vele. – mondja Joneth.

- De olyan ijesztő volt. – de most komolyan.

- Sok ilyen ember van a tengeren.

- Igen tudom.

- Szóval, én, megvédelek. – mondja. Én felé nézek, és elmosolyodok.

- Oké.

- Ígérjük meg egymásnak, hogy együtt, erős kalózokká válunk. – teszi föl az ajánlatot Joneth.

- Ígérem. – mondom. Ezt az ígéretet, egy kisujjrázással tettük véglegessé *

5.fejezet - Nyertem, vagy vesztettem?

- Köszi hogy megmentettél. Amúgy én Anate vagyok. – megköszönöm neki, és hozzáadok egy kis bemutatkozást is. Közben megkeresem a tekintetemmel, Joneth-et is. Épp felém rohan. Szóval sikerült leverni azokat a balfácánokat.

- Anate, segítek. – mondja, és elkezdi levenni rólam a drótot.

- Ti menjetek, én elintézem az öreg ’bát. – mondja a szalmakalapos.

Végre kiszabadultam a drótból. Joneth-el elkezdünk futni. Hátrapillantok, és azt látom, hogy még ez sem lesz zökkenő mentes. Követ pár kalóz minket. De idegesítőek. Miért nem kopnak végre le rólunk?

Én ezt már unom.

- Joneth, én feltartom őket, te fuss.

- Megőrültél? Ezek pont téged akarnak.

- Lehet, de most már el tudom intézni őket.

- Oké, de nem megyek addig, amíg te sem. – mondja, és leül, az egyik fa tövébe.

Hát jó, de ha baja esik, én figyelmeztettem.

Igazából, még sosem harcoltam az erőmmel, itt az ideje, megpróbálni. Nem lehet olyan nehéz.

Nekem ront az egyik kalóz. Én kikerülöm, kigáncsolom, és egy szép erős légáramlattal, a földbe passzírozom. És tényleg nem is olyan nehéz.

Jön a többi is. Mindegyiket hasonló módszerrel intézem el. De jön valaki, aki már másnak tűnik.

- Engem, nem fogsz legyőzni. Én vagyok az 1. tiszt. – mondja, egy vékony, szőke hajú, de ronda pofájú pasas.

- Azt majd meglátjuk. – vetem oda neki gúnyosan.

Elkezd futni felém, és valami fémet forgat a kezében. A francba, az biztos kairoseki. Félre ugrok, de a nagy sebességgel forgó fémdarab eltalál. A picsába, ez rohadtul fáj. Nem ordítok fel, mert szerintem, elég gáz. Vagyis az ő nyereségüket mutatnám. Csak csöndben kínlódok.

- Mi már rég felkészültünk, a démongyümölcsösökkel való harcra. – mondja, és az ujján forgatja a fémdarabkát.

Ha nem mondta volna, hülyén halnék meg.

Feltápászkodok. Én ezt nem bírom ki szó nélkül.

- Fogd be. Egyáltalán nem érdekel, hogy ti mire készültetek fel. Úgyis elintézlek titeket. – közben támadó pózt veszek föl.

- Túl nagy a szád, ugye tudod? – mondja, és megint felém rohan. Most nem hagyom, hogy megsebezzen. Várom, hogy a megfelelő közelségbe kerüljön. És támadok.

- Szélpenge! – ordítom el magam, és két mozdulatom után, hatalmas pengék hasítják ketté a földet. Vagyis nem olyan borzalmas nagyot, de azért, mégis csak nagy. A férfi felordít a fájdalomtól, mert telibe találtam a lábát, és gyönyörűen levágtam. Fúj, de undorító.

Elfordítom a fejem, és a számra teszem a kezem. Rá sem merek nézni.

- Ezt… meg… megbánod… még! – mondja a fájdalommal kínlódva a férfi.

- Aha, persze, inkább kínlódj tovább. – szól közbe Joneth.

Most jut eszembe a srác. Vajon hogy áll nála a helyzet? Nem kéne segíteni? Bár, ha ilyen magabiztos volt, biztos sikerült neki.

Odasétálok Joneth-hez, és most gyalogolva visszaindulunk a fiúhoz, hátha szükség van segítségre.

Nem is kell sok hozzá, máris haljuk a verekedés zajait. De nem tudni, hogy ki áll nyerésre. Remélem a kalapos még nem nyúlt ki.

- Anate! – félrelök Joneth. De miért? A földre esek. Ezt meg miért csinálta?

Megfordulok, és nem hiszek a szememnek. Ez… ez… nem lehet.

- JONETH! – ordítom el magam. Joneth előttem ál, széttárt karokkal, és a szívén keresztül ment kardal…

4.fejezet - A segítség? Egy szalmakalapos fiú

- Most meg miért futunk el? – kérdezem tőle a nagy rohanás közepette.

- Mert ők tudják… azt. – nem mondja ki teljesen.

- Mit tudnak? – kérdezem vissza.

- Azt, ami 7 évvel ezelőtt történt veled.

Mííííí…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Berohanunk az erdőbe, jó mélyre. Nem szeretek futni. Túl fárasztó. Már levegőt is alig kapok.

Joneth észreveszi, és lelassít, majd megáll.

- Már elég messzi vagyunk a várostól, biztos leráztuk őket. – mondja, és leül egy fa tövébe. Én követem a példáját. Nem értem, honnan tudja, hogy ők tudják a titkom?

- Ömm… honnan tudod hogy ismerik azt? – kérdezem, mert nem tudok lehetséges választ találni rá.

- Pofon egyszerű. Mikor a vén szatyor nevelőd bezárva tartott, hogy ne találkozhass velem, akkor jött pár kalóz a városba. Én épp ott voltam, és figyeltem őket, tudod az információ szerzésért. És a akkor mondták, hogy téged keresnek, de mivel nem találtak elmentek. – mondja a nem túl hosszú történetet Joneth.

- És honnan tudta meg? – tudom buta kérdés, de jelen helyzetbe nem tudok gondolkodni.

- Szerintem találkoztak azokkal, akik azt tették veled, és valamit megbeszéltek.

Tudom, hogy most a legegyszerűbb dolgokra sem tudok válaszolni, de olyan jó hallani azt ahogy beszél. Megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül. De most belegondolva – igen ez most nekem is furcsa – mi a fenéért menekülök, ha nem hat rám semmi fizikai támadás.

- Amúgy, miért is menekülünk? Engem nem tudnak elkapni, te pedig elsunnyoghattál volna. – mondom Jonethnek.

- Nem hiszem.

- Miért?

- Mert ha beszélt azokkal, akkor biztos adtak neki olyan kő izét. – És tényleg. Hogy én erre miért nem gondoltam?

Hírtelen zajra leszek figyelmes. A fához lapulok, Joneth pedig szintén ezt teszi. Egy pár pillanat múlva újabb zaj jön, és már nagyon közel van hozzánk. Aztán a fám mögül valami megjelenik. Egy drót. Többször körbemegy a fa körül, aztán odatapad. És természetesen én is beszorulok. Most komolyan, ennél rosszabb már nem lehet a napom. Vagy talán mégis.

Egy torz vigyorral rendelkező, torzonborz kalóz jön elő a fám mögül.

- Hát megvagy. – mondja, és mély, idegesítően dörmögő hangján, elkezd nevetni. Közben én, fél szemmel figyelem, hogy társam, elővesz egy bicskát, és nekirohan a férfinak. De nem sikerül neki. A torzonborz a földre nyomja. És szerintem hülye vagyok, mert egy szép repedés keletkezett Joneth alatt. Igen biztos. Mert ha ilyen erősen ütötte a földnek, akkor… áhh ez nem az én napom.

- Anate, menekülj! – ordít rám Joneth. Hát én mennék, csak épp nem tudok.

- Nem megy. – megint ez a kairoseki, miért nem tud lekopni rólam? Ha nem létezne, akkor semmi nem állhatna az utamba... a tengeren kívül.  De ha nem megy a gyümi erőm, akkor fizikait kell használnom.

Próbálok kijutni, de még a mozgolódás is lehetetlen számomra. Ez a drót izé erősen fog.

- Hiába próbálsz menekülni, nem fog menni. – mondja és megint nevet. Túl sok a nevetős kalóz. Meg pont ilyenkor vágnék be, egy nem mondod fejet.

- Tudod torzonborz bácsi, ha nem lenne démongyümölcsöm, akkor egy fadarabbal elintéznélek, de hát, mily kegyetlen a sors, nem igaz? – vágom oda gúnyosan, bár szerintem kicsit furcsán sikerült.

- Idegesítő vagy.  – morog egyet mély hangján.

- Én idegesítő? Én inkább a hangodnak mondanám, tudod mit? Inkább ne válaszolj, még a végén a károgás lesz az altató dalom. – ingerelem föl. Bár tudom, hogy nem kéne, de nem bírok megállni, hogy ne csináljam. Meg ezzel tuti felidegesítettem. Remélem, nem kezd el beszélni.

- A főnök végülis nem mondta, hogy élve vigyelek oda hozzá. – bingo.

Leveszi a lábát Jonethról, és egy kardot ránt elő. A fene, ezt jól megcsináltam. Miért nem tudom befogni a pofám? És még le is vagyok gyengülve, meg sebezhető vagyok.

Joneth föltántorog, és próbál a torzonborza ugrani, de pár kisebb rangú kalóz megállítja. Most épp velük harcol.

 - Remélem elbúcsúztál mindenkitől. – mondja dörmögős hangján. A fene, megszólalt. Várjunk, ennek most nincs itt az ideje.

Nem halhatok meg. Még ezeregy dolog van, amit meg kell csinálnom. Még igazi kalózzá sem váltam.

A férfi felemeli a kardját. Felkészül. És suhint.

Én lecsukott szemekkel várom, hogy az életem, kínkeserves véget érjen. De nem történik meg. Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy valaki áll előttem. Egy fiú. Szandál, kék gatya, piros ingféleség, fekete haj, és sárgás szalmakalap.

Egy puffanást hallok. Oldalra nézek, és a torzonborz a közeli fákat kidöntve repül, vagy 10 métert. Mi a fene? Ezt hogy? A fiú csinálta?

Meglepődve nézek a fiúra. Ő felém fordul, és az arcán a dühöt látom. De még kisebb több érzelmet. Talán még az öröm is ott van.

- Jól vagy? – kérdezi.

- I… igen. – mondom, de még mindig meg vagyok lepődve. Hogy lehet ekkora ereje?

- Akkor jó. Huuuu ez meredek volt. – mondja és megtörli a homlokát. Közben meg vigyorog.

- Amúgy meg, ki vagy? – kérdezem.

- A nevem Monkey D. Luffy, örvendek. – modnja még nagyobb vigyorral az arcán.

3. fejezet - Watashi no... a múlt (2-2)

*-M… mit akarnak csinálni? – kérdezi anyukám.

- Mindjárt meglátod. – vigyorog a kapitány, meg az is, aki belesúgott a fülébe.

Megfogták anyukám karját, felállították, és beledobták a tengerbe…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

-ANYAAA – ordítottam el magam. A haló túl szoros, ezért nem tudtam kiszabadulni, kivéve, ha nem használom a démongyümölcs erőmet.

Nem foglalkoztam semmivel, egy pillanat alatt széllé váltam, és édesanyám felé repültem. De már túl későm értem oda. Anyukám a tengerbe esett.

- ANYAAA- ordítottam el magam még egyszer.

Testem már majdnem megint emberi lett, de előtte valami hideg fémet érzetem a bokámon, majd valaki felrántott, a lábamnál fogva.

- Megvagy. – mondja a férfi aki felemelt. Közben rájöttem hogy a kapitány az. Elkezdtem rugdosni.

- Semmi haszna, a kairoseki miatt, erőtlenebb vagy, mint egy kiscica. Sőt, még a képességed sem tudod használni. – röhögött a képembe, majd a földhöz vágott.

- Kairoseki? – mondom magam elé suttogva, de a kapitány ezt is meghalja.

- Az egy kő, ami ugyanolyan energiával bír, mint a tenger, más szóval, elgyengülsz, és nem tudod használni a képességed. – magyarázkodik, de mért oszt meg velem ilyeneket? De ez…

- Te aljas disznó, hogy tehetsz ilyet az anyukámmal?! – ordítok rá. És miközben ez van, édesanyám a vízben fuldoklik.

- Ó de nagy a szája valakinek, na mindjárt betömjük. – és elkezdett nevetni. – fogjátok le.

Utasít két emberkének. Azok meg, térdre állítottak, és a karomat hátul összefogták.

- Mi… ? – a mondatot nem tudom befejezni.

- Nyugalom, ez csak egy kísérlet. – mondja a kapitány, de megint elröhögi magát.

Nem bírok megszólalni, sőt félek. Anyukám a vízben fuldoklik, ezek meg akarnak valamit csinálni velem. Félek!

- Hozzátok. – megint szól a kapitány.

Egy emberke, valami dobozt hoz ki a hajó belsejéből. Oda viszi a kapitányához, és kinyitja. A kapitány kuncog. És kiveszi ami benne volt. Először nem tudtam hogy mi, mert a könnyek már annyira összegyűltek a szememben, de amikor már pár csepp, a ruhámon, illetve a padlón landolt, jól ki tudtam venni belőle, hogy mi is az. Egy démongyümölcs. De mit akarnak azzal csinálni?

A kapitány közelebb lép hozzám. Persze nagy vigyor az arcán. Az arcomról folyik a könny.

És a férfi belenyomja a számba a gyümölcsöt.

Nem kapok levegőt, de a fekete bajuszos, piros szemű férfi, egészem a torkomig nyomta, és már nem tudtam mit tenni. Lenyeltem a nagy rózsaszín gyümölcsöt.

Én nagy kerek szemekkel a semmibe bámultam, míg levették rólam azt a kairoseki izét. A kapitány meg nagy vigyorral az arcán, rám nézett. Semmit nem éreztem. Akkor ez meg mi volt?

Hírtelen nagy fájdalmat éreztem az egész testemben. Sikítottam. De a fájdalom egyre jobben erősödött. Már azt éreztem, hogy szétrobbanok. És ez meg is történt.

Vagyis nem. Csak szél lettem.

- Hát főnök, úgy tűnik nem sikerült a kísérlet. – mondja az egyik emberke.

El akartam tűnni, de akaratlanul, a testem kezdett összeállni.

- Dehogy nem sikerült. – mosolyog a kapitány. A testem összeállt, és a földre estem, mert a testem még mindig fájt, bár már nem annyira, mint a szétválásom előtt. De mi volt ez?

- Látjátok? Megvalósítottuk a lehetetlent. – röhög a kapitány. Én meg csak a ronda pofáját láttam. A férfi pedig minden ok nélkül rugdosni kezdett. Én meg közben csak az arcát láttam, és ez örökre a fejembe vésődött.

- Na vajon milyen képességet szerezhetett? – még mindig rugdos. Fáj. Már megint. Már épp az ájulás szélén álltam, amikor egy férfi hangját hallottam meg. De nem olyan gonoszosat, sőt, segítős hangneműt.

- A tengerészek ma már gyerekeket is bántanak? – mondja egy férfi, akinek vörös haja volt, és egy sebhely a bal szemén. És ha jól láttam, a fél karja hiányzott.

- Egy kalóz ne üsse bele az orrát. – mondja az eddig rugdosó férfi. Kardot rántott elő, és nekiesett a vörös hajú férfinak. De a félkezű is kardot rántott, és hárította a támadást.

Közben meg azt éreztem, hogy valaki felemel.

- Kapitány, elviszik a lányt. – szól az egyik tengerész fickó.

- Ó a fene, lebuktam. – mondja a férfi aki a kezében tart.

Egy pillanattal ezelőtt még a tengerész hajón voltunk, de aztán már egy másikon lettünk. Biztos a kalózok hajóján.

A férfi letett az egyik sarokba. Jobban megnéztem. Fekete copfba fogott haja volt. Aztán jött egy másik férfi, aki nagyon pufi volt, és egy pohár vizet nyomott a kezembe. Beleittam a vízbe.

De szembejutott… anya. Elejtettem a poharat, ami darabokra tört a padlón. Kihajoltam a hajóból.

-  Anyaa! – ordítottam a vízre nézve. Már majdnem beleugrottam anyukám után a vízbe, de a dagi visszafogott. – engedj el, az anyukám… az anyukám meg fog fulladni. – Ordítottam és rúgkapáltam. A szemem sarkából láttam, hogy a fekete hajó a vízbe ugrott. A dagi közben letett a földre. Én türelmetlenül vártam, majd 2 perc után a kalóz feljött, de nem volt nála senki. A fejét rázta.

- A… anya. – mondtam halkan. A szemembe könny gyűlt, rengeteg. Majd kitört, mint a folyó. Én hangosan sírtam ,és nem bírtam abbahagyni. Majd a sok dolog miatt, ami történt velem, elájultam…

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Mikor fölébredtem, egy szobában voltam, és egy puha ágyban feküdtem. És eszembe jutott a férfi, vörös szemekkel. Meg a megmentőm, az a vörös hajú. Meg az anyukám. Megint könnyezni kezdtem.

Bejött egy öregasszony, aki kövér volt, és hát az arcára nincs szó.

 - Végre felébredtél. A nevem Margaret, és mostantól ez lesz a te otthonod. – mondja, és nem is olyan kedvesen. – Mi a te neved?

- Anate… mi van a vörös hajú fickóval? – kérdezem.

- Itt hagyott, és megkért hogy vigyázzak rád. Már csak ez kellett nekem. – és becsapja az ajtót.

Azon tűnődöm, hogy él e még rajtam kívül még valaki a szigetről. Már egyáltalán nem hoz könnyeket a szemembe a dolog. Talán már megszoktam.

Rájöttem, hogy a tengerészek nem jó emberek, és képesek egy gyenge gyermeket is bántani.

^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^^

Három nap telt el a Lieber szigetre kerülésem óta. Kezdem megszokni. És rájöttem hogy mi volt annak a démongyümölcsnek a neve, amit megetettek velem. Múlt gyümölcs. Igen. Csak hozzá kell érnem ahhoz az emberhez, akinek látni szeretném a múltját. De ennek hogy két démongyümölccsel rendelkezem, biztos van mellékhatása, de addig örülök, amíg ezek nem mutatkoznak. És közben meg rájöttem hogy szeretek írni. És meg szeretném írni a kalózkirály történetét. Hogy miért pont az övét? Mert én is kalóz akarok lenni! *